HTML

oktatás-filozófia

oké, hogy van iskola, de miért? milyen jó lenne, ha összetalálkoznának azok az emberek, akik gondolnak erről az egészről valamit. valami nem aprópénzt. valami teljességgel haszontalannak tűnőt. Ha gondolatok ébrednének, inspirálódnánk. ki tudja? hátha hasznos ez az egész valahol.

Friss topikok

  • hanger: :) újabban az ofoe oldalán vannak írásaim. ofoe.hu (2013.01.22. 11:06) a szakoktatás sem lehet mesés
  • bigaCsiga: Sziasztok! Érdeklődéssel olvasom a posztokat, most találtam rá a blogra. Az elmúlt 4 évben sor ke... (2013.01.21. 11:26) problémafa
  • Ghandino: Miért is kell megtanítani egy gyereket írásban osztani? Nos, mint reálos tanár az alábbi érveket t... (2011.12.23. 01:40) osztás
  • asdsf: De azért, hogy tanuljon valamit had mondjam el, hogy aki ebben a világban számon kéri egy emberen,... (2011.12.15. 11:20) Algernon jelenség az oktatásban
  • hanger: ez a tanárok hiábja. a tanártársadalom hibája. a tanárok összességében azért elégedettek a helyzet... (2009.09.24. 14:27) tanári fizetés

Linkblog

2009.08.05. 21:17 hanger

osztás

tudja valaki, hogy miért tanítunk írásbeli osztást a kisiskolásoknak? napok óta ezen jár az eszem, de nem tudom. a közhelyes válaszokat (pl akkor jó ez a tudás, ha egy lakatlan szigeten kell 365-felé osztani az árpasört) kihagyva nem jut eszembe semmi.

egyébként én is azt hittem, hogy tudok írásban osztani (matektanárok között ez nem túl ritka). aki komolyan vesz engem, az ossza el most azonnal írásban a 3,756-ot 21700-el. kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán kinek sikerül. én is azt hittem, hogy ez nekem menni fog, aztán jó kis időt elcsesztem, mire rájöttem egyáltalán, hogy hogyan is kell írásban osztani. ja és az nem ér ám, hogy 3756-ot osztjátok 217-el, aztán majd a nagyságrendekkel később bajlódtok, hiszen nem így tanultuk az írásban osztást. szóval tessék úgy csinálni, ahogy a tancsinéni mutatta.

no és most tessék nekem elmondani, hogy miért tanultunk iskolában osztani! mert én nem tudom.

13 komment


2009.05.19. 06:13 hanger

kápluszef helyzetjelentés

Most kutatással foglalkozom. Van annak is oktatási oldala.

 

A piac egyes sajátos működésű szektoraitól eltekintve (pl.: gyógyszeripar, autógyártás, biotechnológia) nem integrálta a kutatást. Nem csak Magyarországon, hanem általában a világban másutt sem. Hatalmas cégek (pl.: Microsoft, Nokia) üzemeltetnek ugyan presztízs-kutatóhelyeket, de ezek tényleges hatékonyságáról elég keveset tudunk, tehát alighanem megkérdőjelezhető. Piaci alapon szerveződő és független kutatóhelyek működtetése a világon mindenütt problémás, nem csak nálunk. Annyira hosszú távú, annyira kockázatos és annyira jelentős beruházást igényel, melyet a piactól úgy tűnik, nem várhatunk. Magyarul nem valószínű, hogy holnap bejegyeznek egy kutatóhelyet valahol a világban valamekkora alaptőkével, amelyik gyártja a szellemi terméket, és eladja, és megél. Az állam, vagy annak bizonyos részszervezetei (honvédelem, minisztériumok) közvetlen igényeinek és beavatkozásának kitett kutatószervezetek ritkán hosszú életűek, különösen mivel nem tudnak közvetlenül motiválttá válni a sikerben. Így tehát elvileg az államtól és a piactól bizonyos értelemben független szervezetek tudnak csak működő kutatórészlegeket üzemeltetni.

 

Az Akadémia tudna ilyen lenni, meg az egyetemek. Esetleg bizonyos civil szervezetek még vállalkozhatnának rá, de úgy tűnik, nem teszik. Talán csak azért, mert kultúraidegen lenne, nem azért, mert üzemképtelen. Ezt sajnos nem fogjuk tudni könnyen kideríteni. Hogy a szervezetté nem váló társadalmi csoportok vajon mennyiben alkalmasak kutatások-fejlesztések elvégzésére az ugyan valamivel komolyabb kérdés, mint amilyennek tűnik, de nem sokkal.

 

Az öncélú egyetemek és az akadémia sajátos piac-idegen norma- és értékrendszere olyan k+f tevékenységeket eredményez, melyek a piac számára ritkán értelmezhetők, még ritkábban hasznosíthatók. A világ számos helyén igyekeznek ezeket az úgymond „független” egyetemi kutatószervezeteket arra ösztönözni, úgy irányítani, több-kevesebb sikerrel, hogy ebben változás álljon elő. Az egyetemeket valahogy tehát piac-közeli kutatásokra ösztönzik. Az egyetemek és kutatóintézetek azonban dacolnak. Nem szándékosan, mert ha akarnának sem tudnak szándékosan cselekedni. Az egyetemek sajátos normarendszere az, ami azt idézi elő, hogy ellehetetlenül, vagy mostoha körülményekkel küzd a legtöbb belülről vagy kívülről induló szerkezetidegen piacivá reformáló kezdeményezés. És hát a „forintért másnap eladható, piac-közeli kutatás”-i irány mindenképpen norma- és szerkezetidegen.

 

Főként a piacon már megszokott szolgáltatói szemlélet, és az egyetemeken bevett feudális uralkodói szemlélet ütközése a legnehezebb. De nem az az egyetlen. Például egy piaci szereplő értetlenül áll olyan mérvű gazdasági tesze-toszasággal szemben, amit hazánk legnagyobb egyetemei a saját maguk által üzemeltetett vagy nem üzemeltetett jogi- és gazdasági osztályaikon meg tudnak valósítani. Vegyük észre, hogy az egyetemi normarendszerbe szervesen illeszkedik egy ilyen gazdasági osztály, és vegyük észre, hogy piaci társadalmunkba meg nem illeszkedik. Tehát az egyetemek egyik fő piacinak szánt platformja minden, csak nem piaci.

 

A hazai egyetemek sajátos jutalmi- és elmarasztaló, illetve elő- és hátraléptető rendszere a középkor szinte vegytiszta maradványa. Vazallusok, uradalmak, jobbágyok, hűbéresek, hűbérurak, zsellérek és boszorkányok világa ez, ahol a hatalmi ágak összefonódásával, és a legkülönfélébb rejtett és nyílt harminc- és százéves háborúskodással találkozhatunk. A döntések és az azokkal járó felelősség halasztása, kerülése, hárítása illetve az ezt szolgáló hiányos és ügyetlen bürokrácia olyan méreteket ölt, ami talán páratlan a történelemben. A felsőoktatás piacosító szerkezetváltása a világ vezető országaiban már megtörtént. A nem vezető országok egy részében is. A legtöbb helyen 50-100 éve. Hazánkban nem. A kommunizmus vírusának harmincévi támadása rezisztenssé tette az állami befolyással szemben egyetemeinket. Ellenállnak. A kapitalizmusnak is ellenállnak.

 

Ez azt jelenti, hogy társadalmi átlaghoz képest is alul vannak reprezentálva hazánk felsőoktatásában azok, akik képesek lennének piaci szerepvállalásra. Magyarul most aligha van olyan dékán, aki felállna egy rektori tanácson, és azt mondaná, hogy ő márpedig elad valamit, ami eladható, és utána tényleg találna valami eladhatót, és tényleg eladná. Sajnos ez további társadalmi újratermelési folyamatokat vált ki. Jelenleg ez azt jelenti, hogy az egyetemek sajátos normarendszere taszítja már a piaci irányultságú, vagy piaci érzékenységű kutatójelölteket. Mivel a kutatóvá válás nem csak az adott kutatási témában való elmélyülés képességét, hanem az adott kutatóhely normarendszerének interiorizálását is jelenti, így nem is válnak kutatóvá, vagy ha igen, akkor aligha lesznek sikeresek.

 

Így válik kulturálisan beágyazottan ketté a kutatás és a piac. Ez, ha megfigyeljük, csak részben indokolt. Mert valóban nem működik a világon szinte sehol kutatásból élő kutatószervezet, de ez még nem kéne okozza a kettő közti átjárhatatlanságot. Ez a helyzet azóta különösen nem indokolt, amióta a 2003-as innovációs járulékról szóló törvényben szabaddá tették az utat a piac és a kutatások között.

 

A hazai piac teljesen érthető okokból kissé magyarosan reagált az új adónem bevezetésére. Megjelentek azok a cégformát nem feltétlen öltő egyetemi csoportosulások, akik mellesleg esetleg hoznak létre szellemi terméket, de semmiképp sem a termék az, amit eladnak, hanem szürke vagy fekete alapon felhasználják az innovációs járulékot. A törvényalkotói fejekben megálmodott tényleges piaci versenyképességet fokozó kutatási-fejlesztési tevékenység legfeljebb csak szórványosan fordult elő.

 

A piaci szereplők innovációs járulékaikat legfeljebb passzívan költik. Fura ez. Miközben proaktívan keresi egy üzletlánc azt a szolgáltatót, akiktől a legmegfelelőbben tudják a paradicsomot beszerezni, aközben legfeljebb passzívan és legfeljebb csak eltűrik, hogy kutatási-fejlesztési ajánlatokkal megkeressék a cégeket.

 

Ennek az az oka, hogy a paradicsom valóban hasznosítható, tényleges piaci értékkel rendelkezik, míg a jelenlegi egyetemek által előállított kutatások csak abban a sajátos erőtérben értelmesek, amit az innovációs törvények gerjesztenek. Amint a hazai egyetemek olyan kutatásokat, kutatási-fejlesztési szolgáltatásokat nem kezdenek olyan minőségben előállítani, ami nem csak a saját, hanem a piac kíváncsiságát is kielégíti, azonnal meg fog fordulni a szél.

Szólj hozzá!


2009.04.03. 21:32 hanger

"extra türelemmel"

már egyáltalán nem tanítok, úgyhogy már csak másodkézből jönnek infók hozzám.

tegnap elsétáltam egy villanypózna mellett, amin egy mat-fiz tanár reklámozta magát. elmesélte, rajta, hogy ezen tárgyak mely szintjén tud hatékonyan oktatni, hogy hol lehet érdeklődni, satöbbi. a legfontosabban kiemelt rész az volt, hogy "mat-fiz tanítás extra türelemmel". azóta gondolkodom, hogy ez miért lehet. mármint miért írhat egy tanár ilyet. el nem tudom képzelni.

parkettás vállal parkettázást mindennemű helyszínen. akár több szobát is. extra türelemmel, még a legutolsó szoba második felébe is teszek parkettát.

fogorvos extra türelemmel vállal fogfúrást. még ha nagyon nagy a luk a fogában, akkor is hajlandó vagyok a fúróval kitisztítani.

taxisofőr vállal extra türelemmel fuvarozást. akár száz kilóméteren át is folyamatosan vezetve. még akár akkor is, ha dugó van.

mosoda vállalja az ön ruháinak kimosását. még ha akár ötnél több ruhát hoz, még akkor is hajlandók vagyunk, mindet kimosni.

napszámos extra türelemmel vállal gyomlálást. még a nap második felében is hajlandó vagyok gyomlálni, sőt, külön felárért olyan helyes is hajlandó vagyok gyomlálni, ahol pár héttel korábban már egyszer gyomláltam.

programozó extra türelemmel vállalja száz sornál hosszabb programok készítését. még a kilencvenkilencedik sorban is hajlandó vagyok hibát keresni, ha nem működik a program.

karmester extra türelemmel vállalja, hogy akár az egész koncert alatt végig vezényel. még akár wágnereket is, amik nagyon-nagyon megerőlltetően hosszúak.

szobafestő extra türelemmel vállalja akár szálloda kifestését is. még a legutolsó szobát is hajlandó vagyok kifesteni.

milyen egy tanár extra türelemmel? még azt is hajlandó tanítani, aki tanul? vagy hajlandó lassabban tanítani valaminél? mi az eget jelent, hogy egy tanár türelmes? nem kiabál? miért? egy szobafestő extrán türelmes ha nem kiabál? mi van itt???

4 komment


2009.02.06. 21:13 hanger

hát igen...

rég voltam itt. nem is olyan nehéz elhagyni a pályát, mint gondoltam. illetve nem lehetetlen, csak elég nehéz. talán tudjátok, most egy kis iskolában péntek délelőttönként informatikát tanítok. három kis osztályban. ma történt:

kis osztályban nagyon nehezn alakul az osztályközösség. pláne, ha nemúgy válogatják össze a gyerekeket, mint egy team-be, ahol arra figyelnek, hogy jól összepasszoljanak az emberek. itt is nehéz. negyedikes kicsik. a gépterem ajtaja előtt a kicsöngetés pillanatában egymás lábát tiporják. nem is engednek az ajtóhoz, hogy ki tudjam nyitni. jó érzés. a gépek miatt tülekednek. van egy rossz, ami tényleg alig üzemképes és az összes többi lényegében tökegyformán szar gépek. p3ból a lassabbak, valami elenyésző kis memóriácskával.

nagy harc van a helyekért. néha félek, hogy valaki beleugrik fejjel egy monitorba. eddig még semmi ilyen természetű dráma nem volt. van két negyedikes lány, akik között egyéb téren is nagy a harc. hát itt is. mindketten folyton ugyanaz a gép elé akarnak ülni. már a takarítók azzal vártak, hogy tegyek igazságot közöttük, mert a folyosón emiatt nagy a kiabálás. hát én nem teszek igazságot. pont jó ez a terep arra,hogy megtanuljanak kompromisszumot kötni kulturáltan. megtanuljanak beszélni egymással. ez a két csaj halálpont ugyanígy fog vitatkozni egy-egy pasin pár év múlva. no ott úgysem szabad majd igazságot tennem. egy darabig nem csináltam semmit. békésen mosolyogtam. vártam, hogy megoldódjék. nem oldódott meg. egyre elszabadultabban kiabáltak, szép lassan beszállt az osztály, mindenki mondta a magáét, hogy kinek miért lenne joga nem odaülni, vagy odaülni. aztán az egyik fiú odament, és eléggé alaposan sípcsonton rúgta az egyik lányt. mondtam, hogy ezt nem lehet. érdekesen alakult utána a helyzet. ez sem oldott meg semmit.

aztán mondtam, hogy lányok, ez a vita ilyen formában azt hiszem nem tartozik az osztályra, inkább menjünk ki a folyosóra. otthagytam a többieket játszani(!) a teremben, és kimentem velük az üvegajtó elé. nagy durcásan álltak karbatett kézzel egymás felé nem is fordulva. kivittem két széket a folyosóra (letettem egymással szembe nagyon közel), és elmondtam nekik, hogy most azért jöttünk ki, hogy megtanuljanak ilyen dolgot hatékonyan egymást szeretve megbeszélni, mert az kábé százezerszer fontosabb, mint ez a szaros informatika, ami engem is csak elég felületesen érdekel. elkezdték nekem bizonygatni, hogy melyikük mennyire jogosan ülne ott. annyira szeretnivalók voltak... még az is előjött, hogy ki vette el a másik kedvenc színét. tényleg. aztán amikor éppen nagyon belemelegedtek, hogy meséljenek nekem, és kedvesen rájukmosolyogtam, és mondtam, hogy akkor bent várom őket, ha megvan a megoldásuk. no ezen eléggé besértődtek. aztán tíz perc múlva kimentem egy almával hozzájuk, tiszta nemtörődöm arccal, hogy hogyan állnak. mintha két jóbarátnőhöz mentem volna, akik épp mikulást ragasztanak kartonból, és azt kérdezném, hogy hogyan állnak. elfeleztem az almát, egy-egy felét odakínáltam nekik. az egyik "nem szeretem az almát" a másik "most nem szeretem az almát". mondtam, hogy az mesés, mert én meg imádom, és akkor nekem jut. csámcsogtam, mint egy teniszmeccsen, kényelmesen hátradőltem az elsősök cipőtartó dobozán, és vártam az eredményt. ezen erősen megütköztek. amikor megint elkezdték nekem bizonygatni az igazukat, kinevettem őket. "ti tényleg azt hiszitek, hogy én most igazságot fogok köztetek tenni??? hogy engem kell meggyőznötök valamiről??? szóltam én bele valaha, hogy hova ültök???"

onnan még tíz perc volt a megoldás. felajánlották egymásnak sírva a tízóraijukat. a mait, sőt heti rendszerességgel is. sőt hétfőtől csütörtökig az összeset felajánlotta az egyik. aztán volt, hogy ketten üljenek a gép előtt, de akkor meg nem tudtak megállapodni, hogy kié az egér, és kié a klaviatúra. aztán, hogy...

végül három gépet kellett tegyek arra az asztalra, amelyiknél ültek. ippegpontcsak elfért. az óra nagyobbik fele kárbament. ugye, egy kicsit így tűnik. valójában az óra nagyobbik fele talán a leghasznosabb volt ebben a félévben. legalábbis amióta tanítom őket. utána az óra végén bejelentettem, hogy itthagyom őket más munkám miatt. hiányozni fogok nekik.

 

 

1 komment


2008.11.04. 15:24 hanger

nagyon gazdag szülők nagyon szegény gyerekei

hhh nem hármashatárhegy, hanem halmozottanhátrányoshelyzetű. órát tartanék, de két gyerek leállíthatatlanul verekszik tőlem karnyújtásnyira. nem válnak be a szokásos hagyd már abba, ejnyebejnye, stb. aztán leültem tőlük kb fél méterre, uott pofával lekönyököltem, és a pofámnál is unottabban megkérdeztem az egyiket, hogy "te tényleg ezt hívod verekedésnek, hát ez technikailag valamit rettenetesen szánalmas. egy ilyet még falusi kocsmában is kiröhögnek. ha verekedésből akarsz élni, legalább azt megtanulhatnád" lefagytak. kb fél percig egyik sem mozdult. ööööö... akartak visszavágni, de semmi sem jutott eszükbe. aztán az egyik nekikezdte mégkiadósabban ütlegelni a másikat. akkor már teli szívvel kiadósan kinevettem őket. nem volt kedvük folytatni utána. megltájuk jövő héten mi lesz. aztán beszélgettem vele szünetben, mert bentmaradt számítógéppel játszani. valami egymástpüfölős játékot játszott. de nem olyat, ahol nyomkodni kell, hanem ahol két csatasor egymásnak szembemegy, és csak bámulni kell a vérengzést.
- úúúúúúdejó ááááá buffff, iiiiii, áááá... (nem volt hangkártya, így hangaláfestett)
- szegény zöldek. nem sajnálod őket? - kérdeztem, de fel sem néz, úgy válaszol
- nem, megérdemelték. puffff áááá...
- és mivel lehet kiérdemelni egy ilyet?
- hát ha nem készül el valamivel amit megígér, vagy elfelejt elmenni valahová, vagy ha (itt egyszercsak E/1-be vált, és fokozódik a bevonódása) megígérem, hogy ma nem felejtek el elmenni angolórára és mégis elfelejtek.
mindeközben a feltűnően ellenszenvesen dagadtra hízlalt arcából egyszercsak egy olyan szánalmas, meggyötört, senki által nem szeretett, megbocsátást hírből sem ismerő, szeretetre éhes arc nézett rám, alig tudtam nem elbőgni magam. mit lehet egy ilyen gyerekkel csinálni?

4 komment


2008.09.19. 20:51 hanger

péntek délelőtt

évekig volt csütörtökön a vasárnapom. betegesen sokat dolgoztam akkor. pihenés gyanánt csütörtökönként tanítani jártam. most pénteken fogom ugyanezt tenni. juhéjj. beléptem abba a bizonyos iskolába... azt mondták, hogy sajnos csak három informatika óra van... azt mondtam nem baj. azt mondták, hogy lenne egy lukas órám. azt mondtam nem baj, ha taníthatok abban a lukas órában matekot. NÉGY boldog órát fogok tanítani. hamar végzek, még befér utána a napomba egy nyolcórás munkanap. nem tudom ugyan még, hogy mit fogok dolgozni, de a hobbimról már gondoskodtam :)

nagyon boldog vagyok. annyira hiányzott az iskolaszag. el sem hiszitek, ti tanárok. ti akik folyton taníthattok. és van egy zongora az informatika teremben!!! imádom már előre az egészet. nagyon imádom. nem volt kedvem hazajönni. az első tanárságból eredő fizetésemből veszek egy judo gi-t. merthogy az informatika teremmel szemben judo oktatás van péntekenként. a másik, ami nagyon hiányzik, az a judo.

kisiskola... megjelentem a folyosón, vártam pár percet az igazgatóra. látták a gyerekek, hogy idegen van köztük. tudták, hogy nem apuka vagyok és nem vízvezetékszerelő. produkálták magukat. persze nem direktbe, ahhoz már nagyok voltak, hanem figyelték, hogyan reagálok. ketten egymásnak estek. amolyan szolídan. birkóztak, hamar a földre kerültek. de jól elvoltak. nem volt semmi durvaság egyikükben sem. folyamatosan engem néztek fél szemmel, hogy most akkor mi lesz. megjelent az igazgatónéni a folyosó végén. nem vették észre. elindultam felé. nem kikerültem, hanem átléptem a gyerekeket a földön. baromira meg voltak sértődve. szemlátomást nekem készült a műsor. kedvesen megsimogattam azt amelyik vesztésre állt, ahogyan átléptem.

7 komment


2008.09.06. 08:14 hanger

problémafa

a sok egyszerű projektmenedzser kitalált egy marék olyan módszert, amivel áltluk komplexnek látott dolgokat tudnak elemezni a viszonylag egyszerűen felépített agyukkal. nem szégyen tőlük ellesni dolgokat. az egyik, ami nagyon tetszik nekem, és haszonnal forgattam már magam is, az a "problémafa". aminek a testvére a "megoldásfa". a lényeg, hogy a sok gondot, tényt, vagy akár  jó dolgokat is beleírjuk egy gráf csúcsaiba. majd ezek között nyilacskákat helyezünk el, esetleg magyarázattal, hogy melyik melyiket okozza. kicsit nehéz itt gráfot ábrázolni, de az alábbi sorban egy egyszerű vonalat berajzolok belőle:

szar tanárok -> szar tanári fizetés -> szar oktatás -> szar tanárok

ezt mondjuk helyből elrontottam, mert ez nem fagráf, hiszen nem körmentes. és már a neve is az, hogy problémaFA. ezt circulus viciosusnak nevezzük, ami már eleve utal arra, hogy nem könnyen oldható meg. na ha készen lenne a hazai iskolaügy problémafája, akkor sokkal jobban lehetne látni, hogy milyen lépéssel mit érünk el.

nem vagyok xml guru, ezért a közös webes szerkesztés előkészítése kissé nehezemre esne, de azért megkérdezem, hogy nincsen-e kedvünk egy ilyen problémafát szépen felállítani. azt hiszem a legtöbb jelenség, amiről beszélünk, egy-egy irányított él mellett szépen elhelyezhető lenne. és akkor végeláthatatlan panaszkodás helyett problémafeltárásnak nevezhetnénk a munkánkat. nem utolsó sorban strukturált lenne és lehetne benne keresni.

39 komment


2008.08.27. 10:33 hanger

a szakoktatás sem lehet mesés

volt egy tanítványom aki virágkötő lett. én a virágkötést nem tartottam sokra egészen addig, amíg az anyjával nem találkoztam, aki szintén virágkötő volt. kirándultam is vele. megáll egy akármilyen réten, kézbevesz egy marék akármilyen vadvirágot, és olyan csokrot köt belőle, hogy sírni lehet tőle, vagy visszatarthatatlan eufória önt el, vagy akármi. egyszerűen ki tudja magát, az érzéseit, a gondolatait fejezni csokrokkal. amikor rendel tőle valaki egy csokrot, akkor meg mindig csinál valami ippeg elfogadhatót de tök sablonosat. hosszú évek kitartó pedagógiai munkája volt, mire rá tudtam venni, hogy nekem csináljon olyan csokrokat, mint ha magának csinálná.

ilyenkor mindig szégyenérzete van, és végeláthatatlanul szabadkozik, hogy hát ez így nem az igazi, és nagyon sajnálja, hogy ilyen lett, pénzt is csak nagyon nehezen hajlandó ilyenért elfogadni stb... akinek aztán viszem a csokrot, az meg ha egy kicsit is érzékenyebb az átlagnál, akkor vigasztalhatatlanul könnyezik, vagy fékezhetetlenül a nyakamba ugrik, vagy akármi, és évek múlva is pontosan emlékszik a csokor minden apró részletére. ezek olyan csokrok, amiket ülve nézni kell. jobb mint egy esti film. no ilyen ez a virágkötő nő.

a legbosszantóbb az egészben, hogy hiába küzdök ugyanazzal a marék virággal ugyanazon a réten, egyszerűen nem bírok még hasonlót sem csinálni, neki meg pár mozdulat az egész, ha épp nincs alkotói válságban.

amikor végezte a virágkötő szakiskolát, akkor már rég tudott virágot kötni, csak valamiért kellett neki a papír. végigbukdácsolta a sulit. azt mondták neki, hogy rendezetlenek a csokrai, igénytelenek stb. ippeg meg lett a papírja, de azóta nem tud úgy boldogan virágot kötni, mint előtte. a gátlásai onnan vannak.

más:

gyerekkoromban a konyha elég nagy részben a gyerekeké volt. a három fiú közül leginkább az enyém. sok éven keresztül főztem sok emberre. nagyanyám volt otthon, de ő olyan családból származott, ahol nem tanult meg főzni. amikor az ötvenes évek nem szépen alakult nekik, akkor hirtelen tolmácsnak ment el, és akkor sem tanult meg főzni. akkor már anyám vette át az otthoni konyhát gyerekként. valahogy nálunk is így alakult, csakhát más történelmi háttérben. akkor persze nehéz volt ez nekem, de nem bántam meg. kicsit későb megtanultam, hogy a nők "lelkéhez" a legrövidebb út a gyomrukon keresztül vezet. bér ezt férfiakra szokták mondani, de szerintem egyáltalán nem igaz. inkább fordítva. összekeverik az okot az okkozattal. egy nő akkor kezd jól főzni egy pasinak, ha már akar tőle valamit, és hát akkor persze, hogy a pasi is akar valamit. viszont egy nőt tényleg meg lehet igézni egy tányérral, amin olyan ízek vannak, amikről még sosem hallott. szerencsére kulinárisan annyira tapasztalatlan ebben az országban a döntő többség, és annyira ki van éhezve a jóra (amiről nem tudnak), hogy egy tányér igényes étellel már ágyba lehet vinni majdnem mindenkit.

egyébként nekem is szörnyen intim dolog a főzés. azt talán megbocsátaná a feleségem, ha valakivel eltöltenék pár éjszakát, de hogy valakinek főzzek tiszta szívemből, utolsó idegszálammal is ráhangolódva annak a valakinek az ízlelőbimbóira, azt alighanem nehezebben tudná elviselni. de ez most nem fontos. a lényeg, hogy egy ideje nem találok olyan munkát, amilyet szeretnék, és eldöntöttem, hogy addig egy kicsit továbbképzem magam kulinárisan. van budapesten 6-7 olyan séf, akik tényleg nagyon tudnak főzni. ebből kettő michelin csillagos, ők most jöttek be az országba, és én nem beszélem a nyelvüket.

tegnap bátyámmal, aki jobbára gourmand, kiválasztottunk budapest három legjobb konyhájú éttermét. elmentem ma mindháromba, hogy közöljem: a séf mellett szívesen tevékenykednék. és ha hagynak tanulni nem túl jelentős pénzt kérnék. egyikben nem volt ott a főnök, a másikban kedvesen elutasítottak, a harmadik, ami egyébként sorrendben az első és egyben legszimpatikusabb volt, ott a következő párbeszéd zajlott:

- jónapot, a főnököt keresem. illetve pontosabban munkát keresek. - fél percet várnom kellett, míg megjött a főnök (az egyik asztalnál beszlgetett), séfegyenruhában volt és szimpatikus volt
- jó napot, miben segíthetek?
- munkát keresek
- milyen munkát?
- szeretnék nagyon profi szakács mellett lenni...
kicsit gyanakvóan kérdezi:
- ön egy másik étteremben séf?
- nem, semmilyen étteremben nem dolgoztam még
- van valamilyen élelmiszeripari végzettsége?
- abszolút semmilyen
- szakács végzettsége? - kicsit feszültnek látszik, ideges a szeme
- az sincs
- (megkönnyebbülten sóhajt) ezt örömmel hallom, akkor folytathatjuk a beszélgetést

pár percen belül kiderül, hogy elküldött volna, ha volna szakács végzettségem. nem szereti ez a séf olyanokra vesztegetni az idejét, akiket már teljesen elrontottak az állami szakácsképzőben. kedden reggel kezdek mellette dolgozni, leselkedni.

nem tudom érthető-e tisztán: annyira rossz szerinte a szakácsképzés magyarországon, hogy maga a tény, hogy valaki oda járt egy ideig, az elegendő ok arra, hogy menthetetlennek nyilvánítsa, és ne vesztegesse az idejét rá. amennyire látom, a virágkötészet oktatása sem lehet sokkal jobb bőrben.

mi van kis hazánkban az oktatással? ahova tenyerelek, mindenütt csak a szar?

20 komment


2008.08.07. 08:22 hanger

tanári fizetés

amikor második osztályos voltam, a tanárnénink felállított sorba mindenkit, és megkérdezte, hogy mi akar lenni, ha majd nagy lesz. a társaság nagyrésze pilóta, űrhajós, vagy tanár akart lenni. emlékszem... a sornak a vége felé voltam. 25 gyerekből már öten mondták, hogy ők tanárok akarnak lenni. tudtam, hogy nem gondolják komolyan. emlékszem, hogy mennyire bosszantott, hogy csak úgy bemondják, hogy tanárok akarnak lenni. én is felálltam idővel, rámkerült a sor.
- és te gergely mi akarsz lenni?
- én tényleg tanár, én nem csakúgy mondom, mint a többiek, hanem komolyan beszélek!
minden porcikámmal tanár akartam lenni. az is lettem. soha egyetlen percig nem volt kérdéses, hogy tanár leszek-e. gyűjtöttem hozzá a diplomákat, ledoktoráltam neveléstudományokból, okatatásszociológia szakirányt csináltam volna szociológiából, ha még két évet az egyetemen maradtam volna.
juditnénit, az osztályfőnökünket nem sokkal később eltanácsolták a tanári pályától (a régi rendszerben állítólag volt ilyen), mert állítólag túl sok gyerek nem tanult meg nála írni, meg olvasni. ma már tudjuk, hogy ez nem úgy az ő hibája, ahogy azt anno értették. én is diszgráfiás voltam. meg lehet nézni a gyerekkori írásomat. aztán egyszercsak a pubertás közepén váratlanul jobbára nyomtalanul elmúlt az írásomból az a rettenetes görcs. nem tudom miért. nem vizsgálta ezt akkor senki. no persze azóta se.
felmondtam az egyetemen pár hónapja, gyomorforgató és nem fehérembernek való volt az a fasírt, amit a féltékenység és irígység hozott ki a kollégáimból.

"én tényleg tanár akarok lenni! nem úgy mint a többiek, én komolyan beszélek!"

gondolkodunk: talán elmehetnénk valahova egy kis faluba, vagy nagy faluba, ahol olyan ingatlanárak vannak, hogy tudjunk lakást venni, sőt kertes házikót. ezermester vagyok, mindent meg tudnék csinálni a ház körül. 33 éves vagyok, a nőm 32, a baba már úton van. nem igazán jó ez így albérletben.

J kategóriás vagyok, a feleségem H
én 11 éve tanítok, de a waldorf alapítványi iskola, nem számit bele, csak az egyetem. az 5,5  év. a feleségem konzit végzett, utána egyetem és főiskola, 19 éves kora óta folyamatosan tanít (zeneiskolában lehetett vele), de azt, hogy waldorf zeneiskolában tanít, sőt ő az igazgató, azt nem számítják be neki. csak 7 év a közalkalmazotti munkaviszony.

egy ideje vezetjük a kiadásainkat nagyon tételesen. most ezredszerre is összeadom a feltételezett bevétel oldalt és próbálom hozzáegyeztetni a kiadás oldalt.

163800 én fizetésem +28500 gyes +96600 gyed az összesen: 288900. amiből hazajön mindenféle adókedvezményeknek hála kb 190eFt. lakáshitel 50 alatt aligha megoldható. víz, villany, gáz vagy szén, telefon, csatorna, szemétdíj, internet, közös költsége ha van, lakásbiztosítás, életbiztosítés az összesen 50 alá alig szorítható. marad 90 mindenre. oké eladjuk a kocsit, a motorcsónakot, a kajakot, a bicikliket. vidéken nem drága a bérlet, nincs parkolási díj, pláne ha nincs kocsi. nem megyünk fodrászhoz, koncertre, moziba, nem veszünk kontaktlencsét, nem veszünk ruhát, mosógépet, könyvet, lemezt, számítógépet. nem sportolunk, nincs kozmetikus, fogorvos helyett foghúzás, gyógyszerből csak az életmentők, nem veszünk nekem szemüveget (sztk nem fizeti a ritka és elég drága szemhibám), nem veszünk tiplit a falba. nem megyünk étterembe, nem veszünk ajándékot karácsonyra, nem látogatjuk meg a szüleinket, csak egy évben max kétszer. messzi laknak. könyvtárba nem járunk újságot nem veszünk, továbbképzésre, tanfolyamra nem áldozunk. nyaralni nem megyünk.

ez idáig mind vállalható kényelmetlenség. ha ezeket beáldozom, akkor tanár lehetnék. a mérleg mindkét serpenyője erősen meg van pakolva.

viszont mi van, ha mégsem működik életünk végéig a hűtőszekrény, és alattomosan feladja mondjuk tizenöt év múlva? mi van, ha neadjisten valamelyik szülőnk beteg, és meg kell látogatni az évi kettőn felül mégegyszer? mi van, ha beteg a gyerek és kell venni gyógyszert? mi van, ha elromlik a varrógép, és már nem tudok éjjel gyerekruhát varrni? mi van, ha baj van? mi van, ha valakit temetni kell, vagy megújítani a sírját, vagy valakinek segíteni kell?

feladom. nem leszek tanár. azért szar ez, mert ha most nem leszek hirtelen tanár, akkor később se fogok tudni az lenni. mert ha most eltöltök mondjuk 7-8 évet a piacon, akkor nem nagyon fogok tudni visszamenni iskolába. annyit fogok keresni negyven évesen 3-4 gyerekkel, mint 25-26 éves társaim. és ez az arány megmarad.

állítólag nagyon jó tanár vagyok. régi iskolám, ahol hét évet lehúztam legalább hatszor keresett meg, hogy nem volnék-e hajlandó visszamenni tanítani. nagyon szeretnék visszamenni. de egyszerűen ez így nem megy. tegnap beadtam a derekam a számoknak. elvégre matektanár is vagyok. úgy tűnik, hogy nem leszek tanár ebben az életben. a feleségem sírdogál, én csak szomorú vagyok, de az nagyon. azt hiszem tanárnak születtem. megyek programozni. kedden és pénteken majd kicsit késve megyek munkába, reggeli órákban titokban majd egy közeli általános iskolában leszek matektanár egy osztályban.

rendszer szinten elgondolkodom: ha egy ország nem tudja a megfelelő embereket a megfelelő helyre rakni, az nagyot veszt. gondolom nem én vagyok az egyetlen tehetségesnek tartott tanár, aki rákényszerül más pályára, csak mert nincs lakása, vagy mert nem keres jól a férje vagy a felesége.

az egyik diplomaosztómon mellettem ült egy réges-régi cimbora. arisztokrata család sarja. nagyon laza gyerek, de azért összezárja a sarkát, ha kezet fog, hatalmas a homloka és veszettül raccsol.

- megnézhetem a diplomád? - kérdezte, mert kíváncsi volt, hogy milyen a kitüntetéses diploma
- meg persze - odaadom neki, megnézi, nézegeti
- ez kéhrlek olyan, mint egy hohrgászjegy. úhri pásszió kéhrlek, úhri pásszió.

most is csöng a fülemben ez a mondat. mennyire igaza van a kurva életbe! a neveléstudományi doktorim nem kell a piacon. csak azért nem tudom kitörölni vele, mert keményfedeles.

20 komment


2008.07.08. 00:15 hanger

mobilitási programok

elgondolkodtat a sok eu pénzen működő mobilitási program. tanárcsaere, diákcsere, szakmai látogatások, aspirantúrák, akademik jír öbród, stb.

egy haverom mesélte, hogy a nagyanyja most kilencven éves és soha életében nem lépte át ceglédbercel, vagy sajóputtonya, vagy valami istentelen kis falu határát (elfelejtettem a nevét). mondjuk én sem léptem át ezen falvak határát, de azért, mert soha sem jártam arra. ő meg úgy nem lépte át, hogy az egyikben bent született. és persze úgy tűnik, hogy ő volt illetve még ma is van bezárva, de lehet, hogy én vagyok kizárva valamiből. én világlátott vagyok. valamennyire legalábbis. de jó nekem?

azon járt az agyam, hogy azok a helyi értékek, amiket nagy erőkkel menteni akarunk folyton eu pénzekből is, mint pl a néptánc, meg a csuhéjjfonás, azok lehet, hogy nem is annyira értékesek. jó lenne most tudni, hogy mit fognak majd száz év múlva nagyon sajnálni, hogy mi nem őriztünk kellőképp meg. mert most is biztosan van egyfajta olyan bukolikus idillje a nemtudoménminek, amit mi most képzelünk a századelő parasztcsaládjairól. de nem is erről akartam beszélni.

elképzelek egy olyan társadalmat, ahol mindenki kedvére mobil. ahol nincsenek helyi értékekhez való kötődései az embereknek. elég bizarr. szatmári kazoníniája jut eszembe róla. ha ilyen lenne a világ, akkor elveszne minden, ami egy helyre jellemző tud lenni. egyenmaszlag lenne a világ. krémleves. az kell, hogy sokan ne mászkáljanak, hogy színes tudjon maradni a világ. ha sokan nem mászkálnak, akkor meg jó lenne tudni, hogy miért nem teszik azt. és jó lenne tudni, hogy a sok mobilitási program vajon miért is jó. vagy kinek jó. vagy egyáltalán van-e mobilitási program. vagy csak ugyanazok lesznek mobilak, mint akik egyébként is. mint a sulinet program, ahol állítólag jobbára csak olyanok vettek számítógépet, akik egyébként is vettek volna.

és azt, hogy bizonyos előnyöket élvezni tudnak a mobil emberek, azt még valahogy megértem, de hogy miért nem támogatja azokat az embereket az eu, akik 90 éven keresztül nem lépik át a saját falujuk határát, az nem értem. (egyáltalán nem mellesleg volt ezalatt az idő alatt még világháború is.)

szóval eu pénzből irtjuk a nem mobil embereket, holott valószeg az ilyen emberek hozzák létre, táplálják és őrzik létükkel, mindennapjaikkal azokat az értékeket, amiket majd pár évtized múlva nagy erőkkel meg próbálunk menteni majd szintén az eu pénzén.

ez az egész nagy mobilitási cucc, egy kicsit emlékeztet mélyen az ötvenes évek "én csak egy kis traktorista lány vagyok" szövegeire. lehet, hogy pár év múlva a csavargókat nem fogjuk irigyelni. vagy ahogyan mostanában mondani szokás: a társadalom mobil munkavállalóit.

1 komment


2008.06.19. 21:03 hanger

irodalomtanítás

mesélt nekem egy lány arról, hogy milyen lelkesen és ötletesen tanított irodalmat valami félnótásnak. tényleg lelkesen és tényleg ötletesen csinálhatta, amennyire ismerem. a gyerek azonban süket volt a témára mint a tök. ahogy ott mondta a neveket és stílusirányzatokat, hogy ki hova mikor miért tartozott, és ki honnan hova lépett mikor, akkor azon járt az agyam, hogy ez tisztára olyan lehet, mint a kortárs médiaszemélyiségek világa. ez a nagyongyopár gyerek is biztos tudja, hogy hazánkban vagy a nemzetközi sztárok között ki kivel kefélt félre, ki melyik tévéhez szegődött el mikor, és ki mikor honnan hová lépett. persze jó lenne valami ötletes transzfer, hogy az egyikben megfigyelhető népműveltséget át tudjuk valahogyan a másikra is vinni, de ilyen nem jutott eszembe.

viszont azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha valami rejtélyes okból kénytelen lennék én egy érettségire megtanulni, hogy lilu most kivel jár, és szellő úr melyik tévén vezet hiradót, meg béres alexandra benne van-e a nagy fogyásban, az épp olyan helyzet lenne, mint annak a debil gyereknek azzal foglalkozni, hogy ki volt ady nagy szerelme, nyugatos volt-e razumihin, vagy tagja volt-e az ötöknek dajka margit. meta-szintaktikailag tökéletesen ekvivalens kérdéseket tudnék feltenni a két területről. és, hogy ki a bunkó? hát nagy kérdés. ha egy társaságban nem tudom, hogy uri geller múlt héten sikeresen hajlított-e kanalat a tévékamerák előtt, akkor bunkó vagyok. nem nagyon, meg páran talán valami különös csodabogárként tisztelnek is, hogy ott hallom először, hogy uri geller még mindig él, mert tényleg nem láttam se a reklámokat sem az adásokat, de igazán mélye a társaság leír. elfordulnak tőlem, és egymás között, arra érdemesekkel vitatják meg az eseményeket.

bár a gyomrom forog tőle, de talán mégiscsak valamit kéne érettségin számonkérni a kortársakból. talán ez olyan picit mint a filmek. most jó alaposan meg fogok sérteni egy marék embert. nekem nagyon fura, hogy lehet érettségit adni valakinek, aki nem tudja, hogy az alábbiak közül ki a kakukktojás: vimvendersz, delakroá, bunyuel, antónióni, spílberg. ez azért érdekes, mert mégiscsak adunk nekik érettségit, mint ahogyan azoknak is, akik nem tudják, hogy melyik létezik, a dani-diéta vagy a norbi-diéta. pedig az egyik kínosabb társaságban, és többen tudják maguktól.

jó lenne ezt egy kicsivel tisztábban látni. pfejer azt mondja, hogy az a baj a közoktatással, hogy az arisztokraták tananyagát hozta le a közember számára, ahelyett, hogy a nép egyszerű gyermekének igényeit átgondolta volna. igen, egy arisztokratának kell tudni fejből, hogy ágis tragédiáját ki mikor követte el. lent ennek nincs értelme. talán nincs értelme. persze itt most kibukott belőlem az elitista. de tényleg nem hiszek abban, hogy elitté lehet egy népet nevelni. meg az aztán állandóan nézőpont kérdése. mármint, hogy mi elit. talán mindenki elitet nevel. csak másként. merthogy eleve másként gondol az elitre. talán mindenki fontosnak látja azokat nevelni, akiket a sors hozzá rendelt. azt meg mindnki igyekszik jóra. ez valami genetikus cucc kell legyen. azokban a csoportokban, ahol ilyen belső vágy nincs, azokban nagyobb lehetett a halandóság az evolúció alatt. vagy éppen most. persze feltéve, hogy volt valaha evolúció. ha innen nézem, akkor végtére is mindenki elitista nevelő.

de félretéve minden nevelési dolgot. nem találok egyetlen biztos pontot sem a talpam alatt, amire állva azt tudnám kiabálni a világba, hogy márpedig kikről kell tudnia valamit egyérett embernek, és kikről nem.

és azt veszem észre, hogy bár nagyon nem ismerem a kortárs médiavilágot, talán az életről elég sokat lehet tanulni nem csak ady aranyökörjéből, hanem abból is, ahogyan a médiaszemélyiségek magénélete zajlik. talán épp annyira érdekes tanulmányozni egyiket mint a másikat. talán épp annyira érdemes az egyikre időt szánni egy életből, mint a másikra. persze társaságban jobban felkapja mindenki a fejét, ha fejből idézek valaki felvilágosodáskori francia költőt, vagy pár mondat eszembejut sértetlen állapotban egy középkori gondolkodótól, mintha beszámolnék arról, hogy tegnap a barátokköztben mi és miért volt számomra érdekes. de csak ennyi. és hogy ezt mi okozza? valós tartalombeli különbség, vagy csak a csodáabogárnak kijáró tisztelet, mintha tapintás alapján tudnám megmondani egy villáskulcs méretét, vagy a vaj zsírtartalmát.




7 komment


2008.05.19. 13:23 hanger

szakalpítási kérelmet kellett véleményeznem

ilyen szarságokat írtak:


„Könnyen belátható, hogy BA-szinten ennek az integráns szemléletű törvényi elvárásnak csak egy integráns, a vizuális kommunikáció és kultúra hármas egységét koncipiáló és annak transzfereiben gondolkodó koncepció képes maradéktalanul megfelelni. […] Miután BA-képzésről van szó, ezek a törvényi elvárások egy olyan műveltségterületen, mint a vizuális kultúra, csakis a teljes vizuális kultúra-vertikum tanári kompetenciákba való illesztésével lehet releváns kívánalom.”

és nem ez volt a legrosszabb benne. idézgetek a válaszomból:

"A nagyképűen és fölöslegesen tudományoskodó stílus, a fülhasogató germanizmusok, a tömegesen előforduló központozási helyesírási hibák végigkísérik a dokumentumot.

az összesen 1800 kreditesre tervezett képzés mintegy 60 félév alatt végezhető csak el

Bár a zenei nevelést rendkívül fontosnak tartom magánemberként, nem látom indokoltnak a vizuális neveléssel foglalkozó szakhoz 180 kredit erejéig a népzene, egyházzene oktatását se Kodály zenepedagógia szakirányokkal, se anélkül.

Ezredszerre is látom visszaköszönni azt az ELTÉ-n bevett szokást, mely szerint úgy készül az új szak, hogy a létező tanárok létező óráit különösebb gondolkodás nélkül próbálják meg egybegyúrni. Valaki ír az elejére egy impozánsnak gondolható bevezetést, és bíznak benne, hogy senkinek nincs kedve elolvasni.

Mivel attól tartok, hogy az „átdolgozás” azt jelenti, hogy újabb adag mázzal öntik le a dokumentumot, még jobban csökkentve ezzel az átláthatóságot és tisztánlátást, kötelességemnek érzem javasolni, hogy sokkal átgondoltabb és átláthatóbb terveket érdemes ilyenkor készíteni.

És bár látszólag nem tartozik a témához, mégse tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy egy művészeti nevelésben tevékenykedő közösség hogyan adhat ki a kezéből olyan tipográfiai szennyet, olyan vizuális környezetszennyezést, amit megkaptam."

kíváncsi vagyok, hogy mit kezd ezzel a válasszal a dékánunk :)

5 komment


2008.04.26. 09:16 hanger

vegyes felvágott

próbálom valahogy kitalálni, hogy hogyan lehetne pedagógiáról értelmesen, érdemben előrehaladva vitatkozni. vagy nem is vitatkozni, hanem egyáltalán csak előre haladni.

mintha nem haladna előre a pedagógia. hanem csak azon igyekezne, hogy minél tudományosabban, minél pontosabban tudja mérni saját sikertelenségét. és amikor sikerről számol be, mindannyiszor csak azt látom ha véletlenül van okom, hogy alaposabban utánanézzek, hogy mérési hiba áll a háttérben. dávid szobrát nem kifaragták, hanem lefejtették róla a követ. mert a szobor már ott volt. a pedagógia egyre inkább úgy tűnik, hogy hiába fejtem a követ, a végén kétségbeesett, üres, széttárt kezekkel kell álljak, egy műtermi asztal előtt. na ezt szeretném elkerülni.

---

Házasodni mindenki úgy akar, hogy felfelé lépjen. Most itt nem mennék bele abba, hogy mi felfelé és mi nem, és hogy miért gondolják emberek, hogy ez valakinek is jó. A mesék is erről szólnak. Amikor kicsi voltam semmit sem értettem belőle. Később azt hittem, hogy a pénzről szól. Ma már tudom, hogy valami egészen másról, de egyre kevésbbé tudom, hogy miről. ma találkoztam egy lánnyal, aki szemlátomást nem egy fajba tartozott velem. Kifogástalan alak, gyönyörű arc, de a hangja kellemetlen, a tekintete üres. Mitől? Neveltetés? család? Tudom, hogy nem illik származásról beszélni, de mégis jó lenne már tudni, hogy mi a pedagógus feladata. Tfh lehetett volna azt a csajt másmilyenre nevelni. Akkor ki és mikor rontott el valamit, ha egyáltalán.

---

Mintha a pedagógia ott tartana ahol a pszichológia tartott 300 éve. Nem összefüggéseiben látja a nevelést, hanem valamiféle hittérítői szinten át akar adni valamit ha kell, ha nem. Mint a pszichiátria valamikor 300 éve. Pörgették, pörgették hátha meggyógyul. Ha nem, akkor bezárták.

10 komment


2008.04.21. 17:01 hanger

tanár képzés

nemrég az ofoe.hu-n zajló virtuális kongresszushoz írtam.
http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=518
remélem a virtuális örökkévalóságig ott lesz ez az anyag, de azért ide is lemásolom, biztos ami biztos. Ha valaki kommentezni akarja, akkor inkább ott tegye meg, mert a többi komment is ott van. kellett az elejére rövid bemutatkozást írnom. írtam.

Háttér: Virtuális kongresszus
Tanár Képzés
Különös tekintettel az itthoni természettudományos tanárképzésre

„Hanczár Gergely a nevem. a neveléstudományok doktora. röhej. fura figura vagyok. egyesek szerint konfliktusos, mások szerint maximalista. két órával ezelőtt felmondtam az ELTÉ-n az állásom, még nem tudom, mit fogok csinálni. alternatív felsőoktatást akarok. ezt itt nem lehetett. annyi mindennel foglalkoztam már, hogy az önmagában bizonyítja, hogy semmihez sem értek. viszont gondolataim sokan vannak. nem hagynak sosem nyugodtan aludni. amikor még alszik a város, akkor szeretek írni. ezt is hajnali négy és hat közötti időszakokban írogattam össze. azért ilyen higgadt és békés. élőszóban általában nem vagyok ilyen jámbor.”

Direkt írom hibásan. Két szóban és nagybetűkkel: „Tanár Képzés”. Csak azért, hogy egy kicsit etimologizáljunk. Sokfajta szakma van. Van néhány, amit nem tanítunk, hanem képzünk. Van olyan szakma, amit tanulunk, van, amit hallgatunk, van, amit elsajátítunk, van, amire felkészülünk. Persze lehet másként is, elég szabad a magyar nyelv, de mégis vannak kanonikus szókapcsolatok. Nem akarok nagyon belemagyarázni semmit, de mégis valamiért kialakultak ezek a párok: papnak készülünk, jogot hallgatunk, asztalosnak tanulunk, tanárnak képeznek, katonának mennek. Talán érdemes utánagondolni, hogy miért.

Ez, amit itt alant a tanárképzésről írok, ez az, ahogyan én látom. Semelyik egyetemnek sem hivatalos álláspontja. Sőt, nem is egyetemi dolgozóként nyilatkozom, hanem mint magánember. Jelen tanulmányt nem munkaidőmben, nem munkahelyemen, nem munkahelyi számítógépemen írom. Egyébként is csak fűszál vagyok, nem látok magasról. Alig látok bele a nagyhalak lapjaiba. Ezek inkább csak gondolatok, meglátások. Ha valakit nem érdekel, ne olvassa. Ha valaki nem ért valamivel egyet, akkor legyen olyan kedves és írja meg. Ez egy fórum. Egy olyan fórum, ami azért van, hogy a hazai tanárképzés is előre tudjon lépni. Aki segíteni akar ebben, az tegye meg.

Baráti beszélgetések alapján (félig sem strukturált mélyinterjúk) azt látom, hogy az ország különböző helyein lévő különféle tanárképző intézmények meglepően hasonlóan reagálnak a tanárképzés jelenkori kihívásaira, úgy mint: Bologna folyamat, változó tanári szerepekhez igazítandó tanárképzés stb. Ezért engedem meg magamnak, hogy egyetemekről, természettudományos karokról és tanárképző intézményekről, pedagógia karokról írjak végig többes számban. Ha valamelyik intézményre nem találó a leírásom, akkor az, kérem, hogy itt pontosítsa. Nagyon köszönöm mindenkinek a segítségét.
A természettudományi karok viszonya a tanárképzéshez

A természettudományi karokon elég széles körben elfogadott az a nézet, hogy a jobbak lesznek kutatók, a rosszabbak meg tanárok. Valahogy úgy képzelik TTK-szerte, hogy majd a három év matek alapszak után a jobbakból igazi kutatókat nevelnek, a selejtet meg átadják a pedagógusképzőknek, ahol, mint afféle szociális foglalkoztatóban, a fogyatékosoknak megpróbálnak valami alantas szakmát adni, ha egyáltalán lehet még valamit tenni azokkal a társadalom peremére szorult butuskákkal.

Egyetemi tanársághoz, szégyen és gyalázat, de nem kell tanárképzésben részt venni. Egyetemen bármekkora barom lehet tanár, aki képes volt valamiből diplomát szerezni. A természettudományi karokon sok a kutató, sok az olyan ember, aki a tanárokat másodrendűnek képzeli. Ez alighanem azért van, mert tanár lehet az is, aki nem tudja a matematikát olyan szinten, ahogy egy tudósnak kell. Persze ugyanez visszafelé is igaz. Bármilyen mentális retardált lehet ma még kutató. Voltam matematikus hallgató három éven keresztül. Az én évfolyamom nagyobbik felének olyan leromlottak voltaka társas funkciói , illetve olyan volt az általános mentálhigiénés állapotuk, hogy ha elmentünk volna üzemlátogatásra egy pszichiátriára, akkor alig valakit engedtek volna ki. Az egyik gyereknek például az egyik oldalon folyton csurgott a nyála attól függően, hogy melyik kezével könyökölt. Jó matematikus volt. Lehet, hogy most egy egyetemen tanít.

Nem tudom egyébként, hogy meddig tartható fenn ez a „hibbant tudós”-mítosz. Ma már nem elszigetelt koponyák kutatnak magukra zárt ajtók mögött évtizedeken keresztül mosdatlanul; a kutatói munka is team-munka lett, ahol a jó kommunikációs képesség és a társas helyzetekben való üzemképesség nem előny, hanem követelmény. Amint ezt átlátják a kutatóképzésben, lehet, hogy egy kicsit másként kényszerülnek a tanárjelöltekről is gondolkodni.

Természettudós egyetemi tanárok még mindig gyakran azt hiszik, hogy mindenki tudós kutató akar lenni, aztán végül is néhányan sajnos tanárok lehetnek. Azt is sokan hiszik, hogy ha valaki eléggé tudja a matematikát, akkor az nyilván tudja tanítani is. Szerintem pedagógiai érzéket éppen annyira nem lehet tanítani, mint matematikai tehetséget, bármi is legyen az a „pedagógiai érzék”. Hogy melyik a nagyobb kincs, melyik a nagyobb ritkaság, a pedagógiai érzék vagy a matematikai tehetség, azt nem tudom. Az elég biztosnak látszik, hogy matematikai tehetségre szűrni egy matektanári felvételin teljességgel abszurd volt.

Amíg a TTK minden egyetemen komoly szerepet vállal a természettudományos tanárok képzésében, és amíg nem vált attitűdöt a tanárok megítélésében, addig nemcsak fenntartója és képviselője, hanem ezernyi csatornán előidézője is a tanári mesterség alacsonyabb szakmai minőségének és ezáltal alacsonyabb társadalmi presztízsének is. Egyébként valóban sokan voltak, akik még nem tudták, hogy mit kezdjenek az életben, és ezért elmentek egy kellemes tanár szakra. Bologna után ezt ugye már tizennyolc évesen nem lehet, mert a tanárság nem alapszak, és ha valaki szeretne matek BSc után tanári végzettséget, akkor kénytelen más attitűddel indulni. Már csak a keretlétszámok aránya miatt is.

Kíváncsi vagyok, hogyan fognak alakulni a természettudományos tanárjelöltekkel szembeni elvárások a tanári mesterszakokon. Amikor én tanultam, akkor még általános volt, és talán azóta is előfordul, hogy csak azért, mert természettudományos és nem bölcsész a vizsgázó, tizedakkora az elvárás egy pedagógia- vagy pszichológiavizsgán. Egyszer ki is kellett kérnem magamnak, hogy csak azért, mert tudok egyenletet rendezni, még nem vagyok érzelmileg fogyatékos. A trendek nehezen változnak. Talán a Bologna ebben is véletlenül segít azáltal, hogy nem bontja csoportokra a különféle alapszakú tanárokat. Meglátjuk.
281 kontra 9: tudóstanár

Tíz éve diplomáztam először mint matematikatanár. Öt évet jártam egyetemre hozzá. Az öt év alatt összesen tanultam hat kreditnyi pedagógiát és három kreditnyi pszichológiát, ebből kettő pedagógiatörténet volt, ami jobbára abból állt, hogy megtanultuk, kik és mikor írtak pedagógiatörténeti könyveket, és volt még pár pedagógia és pszichológia, ami alig érte el a közműveltségi szintet. A tanári mesterségre való felkészítés ezeken felül gyakorlatilag annyiból állt, hogy megtanultam lehetetlenül bonyolult matematikai struktúrákban gondolkodni 281 órában. Fel nem foghattam, hogy miért nevezték ezt tanárképzésnek.

Még mindig él itt, Keleten a tudóstanár mítosza. Elvárjuk, hogy egy jobb gimnáziumi matektanár márpedig legyen képes a matematika tudományához hozzátenni. Éjszakánként néha el-elmeditálva aludjon el vagy riadjon fel, és valami fontos levezetésen dolgozzék úgy, hogy néha felejtsen el a szertárból kimenni enni, aludni vagy órát tartani! Legyen egy matematikatanár mélyen beavatott! Nem azt mondom, hogy mindenki így gondolja, de létezik ez az elképzelés. Ez a mítosz persze a tanári szakma felé irányítja azokat, akik ilyenek vagy ilyenek szeretnének lenni. Az újratermelődés köre így bezárul. Viszont senki sem ad választ arra, hogy vajon ez a mítosz jó-e. Még akár az is lehet, hogy jó. Én személy szerint nem hiszem. Az a képzés, amelyikben én vettem részt, az ehhez a tudóstanáros státushoz tökéletes volt. A hat kreditnyi pedagógia és pszichológia alatt a következő fogalmak, szóösszetételek biztosan el sem hangzottak: szülői értekezlet, utolsó pad, hátrányos helyzet, alkoholista szülő, drogprevenció, drogérintett csoport, érdeklődő gyerek, depresszió, nevelési tanácsadó, fegyelmezés, hiperaktív gyerek, csoportmunka, önismeret, gyógypedagógia, fejlesztő pedagógus, integrált oktatás, napló… A világ végéig folytathatnám a sort.

Kicsi korom óta azt érzem, hogy nagy a baj a tanári mesterségben. Olyan voltam világéletemben, aki nem illeszkedett a rendszerbe, és nehezen vagyok betörhető. Ahogy sorra megszenvedtem az általános iskolát, a gimnáziumot, az egyetemet és a neveléstudományi doktori iskolát, sorra azt gondoltam, hogy majd ott fogok tanítani, és majd sokkal jobban fogom csinálni, mint azok, akik nyilvánvalóan alkalmatlanok voltak arra, amit csinálniuk kellett. Amikor doktorrá avattak, már rég világos volt, hogy a „problémafa” gyökeréhez még mindig ásni kell. Amikor úgy döntöttem, hogy egyetemen maradok tanítani, azt tűztem ki célul, hogy akárhogyan is, de elérjem, hogy a matematikatanárok az öt év alatt 281 kreditnyi pedagógiát és 9 matematikát tanuljanak. Pont fordítva, mint ahogy nekem kellett ezt tanulni. Nem én értem el, de úgy öt éve elindult valami: az egyik örlibörd a kedvenc kollégámmal én voltam, akik egy természettudományi karon elkezdtünk pedagógiát szabadon választható kreditek keretében másként tanítani, de a változás elindítói nem mi voltunk.
Pedagógia kar elkezd tanárt képezni

Az elmúlt években az ország különféle tanárképző helyein egyre nagyobb számban jelentek meg az olyan tárgyak, amelyeket a tanári mesterségre készülők (nem véletlenül használom most ezt a magasztosabb kifejezést) szabadon választhattak. Lehet a kisebbségek helyzetéről, oktatásszociológiai kérdésekről tanulni, lehet önismereti tréningen részt venni, alternatív oktatással ismerkedni. És bár tény, hogy egy kedves barátnőm vigasztalhatatlanul zokogva távozott egy „erőszakmentes kommunikáció” címet viselő óráról, attól még az egyetemi mamutok mozgását nem lehet nem észrevenni.

A Bologna-folyamattal párhuzamos alakulások eredményeként az erőviszonyok újrarendezésénél a PPK nagyon jól pozicionálta magát, a TTK viszont kezdetektől fogva nem tudja, mi az a tanárképzés, így eszébe sem jutott, hogy tanárokat akarjon képezni. Persze azt még senki sem tudja, hogy ki és hogyan fogja a különféle szaktárgyakhoz kapcsolódó szakmetodikát tanítani. És ha esetleg azt még tudjuk is, hogy ki, akkor sem látszik, hogy a Bologna-folyamatba mindez hogyan fog belepasszolni.
Nem osztályharcok, hanem személyes sértődések története

Persze ez is szerencsétlenkedve történik. Hogyan másként történne? Hiszen nincs olyan orákulum, aki leülne és gondolkodna legalább tíz percet, majd közölné, hogy miket kell tanulnia egy tanárnak, hanem inkább ki-ki saját lovát dicsérve, saját borját segítve küzd, és az erőviszonyok összemérésének eredményeként, lobbiharcok és dzsungelháborúk következményeként jön létre minden tanterv (egyetemen, középiskolában egyaránt). Fel nem foghatom egyébként, hogy ezt miért csinálják az egyetemi dolgozók. Képtelen vagyok megérteni, hogy minek kapaszkodnak az emberek abba a szánalmasan hitvány fizetéssel járó, megfeszülős munkakörbe, amelyet egyetemi dolgozóként osztanak ránk. Talán sokat segítene, ha nem azoknak a feladata lenne összerakni egy tantervet, akik azt később tanítani fogják. Egyébként az ELTE PPK ebben az átgondolt összerakásban várakozáson felül teljesített. Kíváncsian várom, hogy mi fog történni. Nagyon szurkolok.

Írok néhány szót az oktatástechnológiáról is. Nem mintha különösen fontos dolog lenne, de talán érdekes és jellemző példa. A természettudományi karokon a korábbi ötéves tanárképzéshez kapcsolódóan jelenleg néhány félévig oktatástechnológiát is oktatnak a természettudományos tanároknak. Egyszerűen azért, mert a pedagógiával foglalkozóknak, a gyerekekkel, emberekkel dolgozó, szociálisan érzékeny, érzelemgazdag embereknek van – vagy legalábbis volt – egyfajta sajátos idegenkedésük a gépektől (nem tudom, hogy miért). Noha ez a tárgy gépekkel segített óra, mégis színtiszta alkalmazott pedagógia. Semmi ok nincs tehát arra, hogy az új modellben a természettudományi karokon oktassák. Néha személyes ellentétek okozzák (főnökök utálkoznak), hogy a nagy átalakulás közepette, melynek során a természettudományi karok leválasztanak magukról minden pedagógiai jellegű dolgot, az oktatástechnika nem tud tisztességesen beleolvadni a tanárképzés keretei közé. Ehelyett úgy sorvasztják el a körülmények, hogy az összegyűlt tapasztalatot, illetve az egyáltalán nem jelentéktelen eszközparkot senkinek nem lehet átadni. Szomorú ez. Azt látom, hogy a tanárképző karok az oktatástechnológia és a hozzá kapcsolódó területek oktatásában erős hátránnyal küzdenek a természettudományos karokhoz képest, és semmi jelét nem tapasztalom annak, hogy oda átmenthető legyen valami az összeomlófélben és megszűnőben lévő természettudományi karok oktatástechnikai csoportjainak fizikai és szellemi eredményeiből.
Tanárt képezni

Idáig végig arról írtam, hogy mik történnek a keretekkel, de a tényleges tartalomról szó sem esett. Biztosan sok múlik azon, hogy melyik karnak hány órában kit mire kellene felkészítenie, hiszen hat órában nem lehetett csodát tenni. De talán a lényeg mégsem a keret, hanem a kitűzött célok és a megvalósítás aprópénze.

Egészen addig, amíg az iskola feladatait, a tanári lét, illetve a tanárság céljait, alapfunkcióit naponta megkérdőjelezzük, átértékeljük és újrafogalmazzuk, addig a tanárképzést ehhez igazítani olyan lenne, mint időjárásfüggően gyártani autókat. Egyrészt nem is igazán lehet, másrészt nyilvánvalóan diszfunkcionális lenne. Pár évente jelennek meg olyan pedagógiai divatirányzatok, paradigmaváltások, drámai hangsúlyeltolódások, amelyek miatt mindent egészen másként kellene felépíteni. A legalapvetőbb kérdésekre sincsenek konszenzusos válaszok. Én egyáltalán nem bánom, hovatovább kifejezetten üdvösnek tartom, hogy egy tanár elmeditálhat, sőt kénytelen is néha elmeditálni, mit csinál, és miért. Így viszont a tanárképzés nem képes készre nyammogott, megtanulható válaszokat adni a jelölteknek. Tele vagyunk kételyekkel. Egy tanárjelöltnek talán nagyon mást át sem lehet adni, mint mindenféle, gyakran egymásnak ellentmondó gondolkodási keretet, amelyektől ő maga is tele lesz kételyekkel.

Én egyfajta pszichologizáló irányzatnak vagyok a képviselője. A legfontosabbnak azt látom, hogy egy tanár értse, hogy mi zajlik éppen a diákjaiban, és ahhoz mérten tudjon segíteni. Az iskolát bizonyos értelemben olyannak látom, amilyen valaha a fonó lehetett. Lehet, hogy nevét a fonásról kapta, de lényegét tekintve a vajmi kevés köze volt a fonáshoz. Az egyenletrendezés egy matekórán talán annyira fontos, mint a fonás volt a fonóban. Ha nem technokrata szemlélettel nézzük, akkor a lényeg egészen máshol van. A nagy kérdés az, hogyan lesznek felnőttek, érző és gondolkodó, testileg és lelkileg egész és egészséges lények azok, akik bemennek egy iskolába. Én ehhez a célhoz rendelnék valahogy tanórákat, vagy kicsit általánosabban fogalmazva, ennek rendelném alá az oktatást, akár az oktatás formáit is egyetemen és közoktatásban egyaránt. Korántsem vagyok biztos benne, hogy legjobban minden heti rendszerességgel tartott, kilencven- vagy negyvenöt perces órákban adható át. Ez persze csak az én nézetem az iskoláról, a tanári és tanárjelölti szerepről.

Amit viszont talán egy kicsivel objektívebben is hiányolhatok, hogy szinte kivétel nélkül olyan egyetemi tanárok vesznek részt a tanárképzésben, akik maguk sosem tanítottak, vagy ha igen, akkor sikertelenek és boldogtalanok voltak munkájukban, és azóta is gyakran évtizedek teltek el. Második tanár szakom végzése alatt már sok éve tanítottam. Elég meglepő volt olyanokat hallgatni tanórákról beszélni, akik maguk sohasem tanítottak. Hiteltelenek voltak, tankönyvszagúak és üresek. Egészen biztosan döbbenetesen jót tenne a hazai tanárképzésnek, ha a tanárképzésben dolgozó egyetemi tanárok hetente egy fél délelőttöt egy szabadon választott normál iskolában tanítanának. Vagy legalább meglátogatnának egy iskolát félévente és hospitálnának, esetleg nagynéha beszélgetnének egy gyakorló tanárral, vagy pár évente végigülnének egy érettségit. Ha tehetném, én biztosan előírnám kötelező jelleggel a heti négy óra közoktatásban történő részvételt.

Sokat lehetne és kellene meditálni azon, hogy milyen képességeket, készségeket, tudást, kompetenciát, tudomisénmit kell egy tanárjelöltnek elsajátítani. Talán voltak is ilyen megbeszélések. Talán jobbára ennek eredményeként jöttek létre az új tanárképzési programok. Talán valahol el is lehetne olvasni, hogy mit terveznek, és hogyan. Talán valakiktől még javaslatot is kértek valakik. De ez a vita valahogy nem nyilvánosan zajlott le. Nem volt vitafacilitátor, aki meghívta és összerendezte volna a mindenhonnan érkező véleményeket, gondolatokat. Ma már van elképzelésem arról, hogy hogyan kéne tanárt képezni, de engem speciel arra sem kértek meg, hogy írjak egy oldalt arról, hogy mit tanítok tizedik éve a tanárjelölteknek. Nem vagyok egyáltalán megsértődve, jól ismerem az egyetemek mamutszervezetét, ez csak helyzetjelentés. De akkor is jellemző. Engem még senki sem kérdezett meg, hogy mit gondolok úgy egyáltalán a tanárképzésről. Persze lehet, hogy hülyeségeket gondolok, de ezt honnan tudják előre? Ennek a cikknek ez is az oka. Belekiabálom a világba, hogy gondolok dolgokat.

Talán azért is érdekes ezt valahogy szélesebb társadalmi vitára bocsátani, mert a pedagógiai main-stream, az akadémiai pedagógia szinte semmi mondanivalóval nem rendelkezik a krétaporos kezű pedagógusok számára. A méjnsztrím ezernyi áttételen keresztül bizonyára oszlopos szerepet vállal a tanárképzés tartalmának szolgáltatásában és magában a tanárképzésben is. Ugyanaz a méjnsztrím, ami a krétaporos pedagógusoknak utat mutathatna, gondolkodásra serkenthetne, inspirálhatna, még arra sem képes, hogy megjelentessen egy széles körben olvasható lapot. A méjnsztrím eleve nem is érzékeny a krétaporos pedagógusok gondjaira, kérdéseire, feladataira. Nagyon fura ez. A divat élvonala is elszakad a közízléstől, és látszólag saját világot teremtve él, de a létrehozott modellek tartalmának a plebsz divatirányzataiba való migrációja és integrációja félév, egy év késéssel ugyan, de egyértelműen látható. Ugyanezt nem látom a pedagógiában. Persze lehet, hogy csak nem elég éles hozzá a szemem. Az is fontos talán, hogy a nagy divatdiktátorok kivétel nélkül terveznek olyan ruhákat, amiket nagyon jó felvenni. Ha elmegyek egy Gucci, Armani, Prada, Dior, Cartier, JP Gaultier boltba, akkor éppen azokat látom. Nem nagyon tudom, hogy az akadémiai pedagógiában hova kéne ahhoz mennem, hogy tucatjával olyat olvassak, ami olvasható és használható is.
Kik akarnak tanárok lenni?

Hosszan beszélhetnénk a fennálló társadalmi rendről és abban a tanárok, illetve a tanárság és a szakma helyéről. De már éppen elegen írtak erről ahhoz, hogy nekem most ne kelljen. Házi feladat: mindenki gondoljon utána azoknak a társadalmi újratermelődési folyamatoknak, amelyek stabilan tartják a jelenlegi helyzetet. Fentebb érintőlegesen említettem már motívumokat, melyek a tanári pályára terelhetnek valakit, de talán érdemes valamivel nagyobb összefüggéseiben is rápillantani a kérdésre.

Ma jobbára az lesz tanár, aki otthon békében üldögélve eldönti, hogy tanár lesz, vagy ezt választja azok közül a helyek közül, ahová felveszik. Nekem nem tűnik úgy, hogy ez lenne a leghatékonyabb kiválasztási eljárás. A honvédség például már szakított azzal a passzív rekrutációval, ami a tanárképzést most is jellemzi. Vonzó perspektívákat próbál kínálni, jelentkezőket vonzani, hogy utána tudjon kedvére válogatni. Egy egyetem talán sosem fog óriásplakát-kampányba kezdeni, melyben saját tanárképzését méltatja, hogy azután a legjobb tanárjelöltek közül válogathasson. Egyszerűen testidegen annak ellenére, hogy egy közepesen értelmi fogyatékos ember is öt perc alatt belátná, hogy a passzív rekrutáció nem feltétlenül optimális.

Az új felvételi rend nemhogy oldja, inkább nehezíti a célzott rekrutációt, hiszen a rendszer szinte mindenkit beenged. Nem beszélve arról, hogy megoldatlan az a kérdés, miként válasszanak az emberek hivatást, szakmát maguknak. Én dacból lettem pedagógus, de ez sem biztos, hogy jó drive.

Talán ideje lenne valakinek azon is elgondolkodni, hogy hogyan, milyen alapokra és milyen motivációkra lenne érdemes tanári mesterséget építeni. Nem vagyok makroökonómus, de elég hihetőnek tűnik, hogy nem gazdaságos úgy tanárokat képezni, hogy 70%-uk várhatóan sosem tanít majd.
Összefoglalva

Jó lenne végre valahogy a gyakorló pedagógusokat, a legmagasztosabb értelemben krétaporos kezű tanárokat megszólítva kitalálni ezt a szakmát, rekrutációval, képzéssel, elméletalkotó gondolkodókkal együtt.

Szólj hozzá!


2008.04.17. 13:32 hanger

Algernon jelenség az oktatásban

Van egy könyv, aminek a címe: „Virágot Algernonnak” (Flowers for Algernon). Daniel Keyes írta. Egy egérkísérletről szól, amiben a fehérköpenyes tudósok valami spéci technológiára rájönnek, amivel egy egeret minden elképzelést felülmúlóan intelligenssé lehet tenni. Olyan útvesztő-feladatokat old meg játszi könnyedséggel, amiken Einstein is alaposan elgondolkodna. Hanem aztán az idő előrehaladtával az egér egyszercsak elkezd furán viselkedni. Nem érti senki. Talán rájött az egér valamire? Átlátott valamit, amit azok sem láttak át, akik a kísérletet végezték? Feszül a dráma, mígnem az egér elpusztul vagy megszökik – nem emlékszem. Talán inkább megszökik, ha már olyan baromi jó az útvesztők megoldásában. Ugyanazt a „gyógymódot” kipróbálják egy fogyatékos emberen is, aki szép lassan nemcsak meggyógyul, hanem elképesztően szuperintelligens is lesz. Annyira intelligens, hogy rájön például arra is, hogy hol a hiba abban a gyógymódban, amit ő maga kap. Tudja, hogy megint fogyatékos lesz. Még nagyjából józanul meglátogatja azt a szanatóriumot, ahol majd élni fog és később valóban oda is kerül. Remélem jól emlékszem a történetre. Most a történet a fontos.

Bár látszólag egyáltalán nem ide tartozik, de azért megjegyzem, hogy a történetekkel mindigis bajom volt könyveknél. Közoktatásban töltött éveim alatt mindig a szereplők nevét, kapcsolatrendszerét és a cselekményt kérték számon irodalomból. Hiába magyaráztam, hogy becsületszavamra elolvastam azt a bizonyos könyvet, sosem hitték el, ha nem tudtam hibátlanul leírni a főszereplő leánykori nevét, és nem tudtam a cselekményt pontosan. Jó esetben annyit tudtam a „Bűn és bűnhődés” végigolvasása után, hogy alighanem R-betűvel kezdődik a főszereplő neve, és hogy kifejezetten érdekesen évődik és meditál egy kettős gyilkosságon. Mások a fontosak nekem. Érzelmek, helyzetek, színek, szagok, hangulatok vagymi. Ahogy az íróknak is. Szerencsére ma már büntetlenül tudok olvasni. Nagy előrelépés az életemben.

De hogy visszatérjek eredeti fonalamra: az Algernon mese számomra egészen másról szól. Nem emberekről és egerekről, hanem szervezetekről. Sőt talán inkább nem is a szervezetekről, hanem szervezetfejlesztésről. Hazánkban a szervezetfejlesztés valami olyasmi fogalom, amit még alig-alig értünk. Általában egy cégre gondolunk, ami új osztályokat, részlegeket kap, vagy egy ártatlan fókabébik megmentésért küzdő gittegyletre, ami végre megfogalmazza, hogy mit és hogyan akar, vagy valami hasonlóra. Az igényesebb szervezetfejlesztők szervezetfejlesztési képe ennél sokkal összetettebb, árnyaltabb. Egyrészt korántsem kizárólagosan névennevezett, hivatalos szervezetekre gondolnak. Gondolhatnának egy szakkörre is. Három olyan ember is már egyfajta szervezetfejlesztés alanya tudna lenni, akik némi sör mellett jobbára közösen elgondolkodnak, hogy hogyan rázzák fel az iskolájukat, vagy hogyan nyugtassák meg, és akár tesznek is valamit. Amint két-három ember elkezd együtt dolgozni, például tanítani és tanulni, szerepek, feladatok, felelősségi körök kezdenek megoszlani, személyes és közösségi célok kezdenek megfogalmazódni. Eleinte ugyan hatalmas a homály, senki nem lát semmit tisztán, de valami elkezd akkoris tisztulni.

Az Algernon mesében én éppen ezt látom. Valami csoda hatására elkezdődik egy fogyatékosságból, egy állati csordalétből egyfajta tisztulás. Neuronok kapcsolódnak, bomlanak, rendszer alakul ki, megilyesmi. Egyre világosabbá válnak a dolgok. Ha valakit nagyon érdekel, akkor mázsányi irodalma van a szervezetek életének, én amúgyis kontár vagyok benne, nem akarok erről részletesen írni. Csak annyit akarok kiemelni, hogy a létrejövő szülemény ilyenkor szép lassan megfogalmazza saját létének értelmét, céljait, fogalmait, normáit, értékeit, viszonyrendszerét megmittudoménmit. Na és innen válik a dolog számomra érdekessé.

Közoktatásban, egyetemen nem túl ritka jelenség, hogy létrejönnek olyan közösségek, szerveződések, hovatovább alszervezetek, amik olyan igényeket igyekeznek kielégíteni, amikre abban az intézményben valamiért nincsenek intézményesült kiélési csatornák. Például, hogy legyen „élet”, „mozgás” valahol, ahol előtte nincs, lehessen olyasmit tanulni, amit előtte nem. Életet teremteni jó. Megosztani gondolatokat jó, jutalomértékű.

Ahogy visszaemlékszünk diákéveinkre, gyakran olyan helyszínek jutnak eszünkbe, ahol a délutánjainkat töltöttük. Lelkes fizikatanár esetében egy fizikaszertár, lelkes rajztanár esetében rajzszakkör, vagy egy nem túl ellenséges könyvtáros esetében a könyvtár, vagy a tornaterem, vagy akármi iskolán kívüli hely. Házi feladat: ki-ki gondoljon vissza. Érdemes azért észrevenni, hogy a diákok jelentős része nem azért tanul valamit mert pont az érdekli nagyon, hanem mert ahhoz van jó szakkör.

Azt látom, hogy ezek a kis szervezeti képződmények az esetek igen nagy százalékában hasonló kórfolyamat során meghalnak. Ezzel nincs semmi baj, gyakran kifejezetten üdvös is egy ilyen halál. Sikertelen a kísérlet. Sokszor viszont gyönyörűen virágoznak ezek a képződmények, majd utána úgy kezdenek bele a hanyatlásba, hogy szinte senki sem akarja, hogy megszűnjék. Virágot Algernonnak. Az ilyen szépségesen felvirágzó és utána mégiscsak megszűnő képződmények jelenségét én most ezennel elnevezem Algernon-jelenségnek.

Azon gondolkodom egy ideje, hogy miért van ez így. Elvégre a virágzás után – még ha hervadás is jön – elvileg nem kéne kipusztuljon az egész nyomtalanul.

Kedvenc kollégámmal (Blénessy Gabi) három ilyen képződménynek az életét néztük végig. Mind a három pont ugyanazt csinálta. Szétválasztódott a sötét és a világos, egyszercsak észrevette magáról, hogy létre van jőve, elkezdte kifejezni magát, kitalálni saját céljait, amik szép lassan elválasztódtak a személyes céloktól, meghatározta eszközeit, normáit. Amint ezeket megfogalmazta, kimondta és képviselni kezdte, azonnal szembeszélben találta magát. Minél erősebben állt, minél jobban kihúzta magát, minél egyenesebben tartotta a gerincét, annál nagyobb volt a közegellenállása, mígnem egy erősebb lökéssel végül kicsavarodott a gyökere.

Van az az indiános vicc, amikor megbotlik a ló és az indián azt mondja, hogy „Egy!”. Háromnál lelövi a lovat. Persze a vicc csattanója nem ez, de azért egy gondolatot jól fejezi ki. Három mérési hiba nincs. Kell, legyen valami természetes, valami szükségszerű, valami nyilvánvaló abban, hogy ezek a szakkörök, részképződmények, gyakran ilyen formában elbuknak. Azt hiszem nem csak mi élünk át ilyeneket.

Azért nevezem Algernon jelenségnek, mert az elbukására a szervezet saját maga kellene legelőször rájöjjön. Azt hiszem a megszűnésben gyakran szerepet játszik az, hogy mire meg tudja fogalmazni egy képződmény saját magát, akkorra válhat világossá, hogy céljai, normái, eltérnek a bennfoglaló iskolától, intézménytől. Persze nem a kimondott dolgokkal van baj. A kimondatlanok, amik igazán ölnek. Sőt a legnagyobb baj azokkal a csöndes normákkal van, amiknek a hivatalosan ki van mondva, hirdetve az ellenkezője. Miközben teli torokkal azt mondja egy pedagógiai program, hogy a jövő kreatív elméit neveljük, kimondatlanul ott áll lesben a „fegyelem”, a „rend”, a „tanórák alatt a csönd”, a „tekintély” és más olyan közösnek hit normák, amik egyáltalán nem biztos, hogy közösek, és egyáltalán nem biztos, hogy a fennen hangoztatott célokat szolgálja. Én úgy látom, hogy ilyesmi helyeken van a probléma gyökere valahol.

Ha valaki él egy iskolában, él egy iskolának, dolgozik egy iskolában, dolgozik egy iskolának, vagymi, akkor idővel megjelennek benne bizonyos igények. Például szeretné, ha az ő szeretett valamilyen dolga, tudása, képessége továbbadódna. Ilyeneknek a továbbadása orángutánoktól felfelé jutalomértékű, nem csoda hogy egyes pedagógusok ugyanezt megélik. Az egyszerű tantárgyszerű tartalmak átadásra gyakori kísérlet a formális oktatás ismert csatornája: bemegy az órára, megtartja, hazamegy. Van egyéb ezernyi forma is. Lehet, hogy van köztük hatékonyabb. Az igazán nagy baj egyébként a nem tantárgyszerű ismeretelemekkel, vagymikkel van. Azokkal van a baj, amik ugyan meg vannak fogalmazva helyi tantervekben, az iskola küldetés-nyilatkozatában, vagy akármilyen más tantervekben, de mégsem tudnak a hagyományos csatornán átadódni. Vagy esetleg terjedni, öröklődni, tovább élni. Például ha azt mondja az iskola, hogy az életre nevel, vagy művészetoktatási intézmény, vagy tesz a fizikai és mentálhigiéniás egészségért.

Most egy egyetemi példát fogok mondani. Valami rejtélyes okból fontosnak tartom, hogy a diákjaim vizuálisan műveltek legyenek. Ha jól csinálom, akkor idővel megtalálnak azok a diákok, akik valami ilyesmivel kielégíthetők, vagy esetleg direkte erre vágynak.

Ha én a vizuális neveléshez tartok egy órát, ahol a művészettörténet által elismert nagy emberek nagy fényképeit, vagy nagy festők festményeit elemzem fennhangon, esetleg kicsit recsitálva, akkor ha van elég tudományos rangom, akkor senki sem meri vitatni, hogy ez így jó. Ha még adok ki hozzá jegyzetet, akkor meg végképp jó. Sőt még a diákok sem elégedetlenek. Hogy vizuálisan mennyit fejlődnek a félévek alatt, és utána mennyit fejlődnek, az már más kérdés. Ezt nem nagyon kérdezi senki. Hogy esetleg még az életük más területén is fejlődnek, az meg végképp nem biztos, hogy érdekes.

Ha nem frontálisan leadom az anyagot, hanem más eszközökhöz folyamodom, amik esetleg a pedagógia, vagy a pszichológia elmúlt háromszáz évében elért eredményekre alapoznak, vagy ad absurdum a józanészre, akkor már a helyzet korántsem egyszerű. Ha vannak jól mérhető és fogható eredmények, mint pl kiállítások, albumok, nagynevű öregdiákok, neves szakemberek támogatása, akkor esetleg meg lehet győzni értelmesebb embereket, hogy ez jó módszer, jó dolog, de sajnos ez kevés. Most jön a lényeg: ha születetten nem passzol bele abba a rendszerbe, ami megszülte azt az igényt, ami miatt létrejött a szerveződés, akkor mivel később sem fog tudni belepasszolni ez a rész-szerv az egészbe, ezért egyszerűen eltaposódik. Általában olyan részképződmények jönnek létre egy oktatási intézményben, amik olyan igények kiélésére szolgálnak, amire a rendszer nem biztosít csatornát. No ez a kettő együtt az, ami az Algernon jelenséget okozza. Nem tudom, hogy eléggé érthető volt-e. Szóval van egy igény a diákokban, amit ki lehetne elégíteni. Az intézmény hangosan azt is állítja, hogy ezt szeretné. A tanár kitalálja, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani, aztán meg is valósítja. De azzal nem számol, hogy ez az igény éppen azért nem volt kielégítve, mert a kiélési csatornák nem passzolnak a rendszerbe. És a létrehozott kiélési csatornák, amint rendesen megindulnak, büdösek lesznek az intézmény számára, és elkezdik öntudatlanul eltaposni, mint az orrszarvú a tüzet.

Vagyis a diákok szeretnének mondjuk rajzolni. Van egy tanár, aki szívesen is rajzol. Van egy közös iskola ahol ezek a gyerek vannak és ott tanít ez a tanár. Mondjuk a tanárnak van még szabad ideje, vagy akár az iskola engedélyezi számára, hogy csináljon egy szakkört munkaidejében. Ez idáig mesés. Az iskola azt hirdeti magáról, hogy művészetre nevel és van rajzszakkör. A világ rendjén van. A baj általában akkor kezdődik, amikor a gyerekek fejlődni kezdenek. Ha van köztük olyan, aki megfogalmazza a céljaikat, akkor kezdődik a dráma. Mert milyen célokat fogalmazna meg egy ilyen közösség? Legyen minden terem fala egyenletesen fehér? Legyen egyenkeretben a keleti blokk űrhajósainak a képe a folyosón? Legyen az ének terem olyan, hogy körben színes kartonlapra hitványul felragasztott egyébként is rettenetes képek legyenek az úgymond fontosabb zeneszerzőkről? Valószínűleg nem. Ha elég jól nevel a rajztanár vizuális igényességre, akkor a diákok vizuális fájdalmat élnek meg. Olyan mintha egy tisztaságmániás csoportnak kéne egy szeméttelepen fejest ugrálnia.

Ha a felettes elég „rendszerető”, akkor ez idővel egyszerűen tragédiába fullad. Vagy a diákok és a tanár szenvednek, és egyszerűen tartalmát és erejét veszti az a szellem, amit a tanár képvisel és amit a diákok szeretnének, vagy ellenállásba kezdenek, és alattomos módon jó képeket ragasztanak a falra, festékes kézzel tapicskolják össze a rajztermet. Ennek meg attól függően, hogy mekkora bunkó a főnök, következményei vannak. Vagy a képek kiabálva összetépkedése és a fal visszafestetése a renittensekkel, vagy valami hasonló lesz a vége. Innen nincs tovább hova menni. Az utolsó fejezet az, hogy a szerencsétlen rajztanár ül a körbemeszelt falak között a termében, a sorba rendezett padoknál, ahol vizuális igényességre kellene neveljen. Minek? Ez volt a történet rajztanár oldaláról nézve.

A vezetőnek sem lehet sokkal kényelmesebb az élet. Megszokott egyfajta rendet, és esetleg mint főnök, azt látja fő céljának, hogy a rendet fenntartsa. Azt akarja, hogy a dolgok úgymond jól menjenek. Ki lehessen adni a termeket, nem iskolai célokra is akár, hogy bejöjjön belőle pénz saját projektjének, vagy az iskolának. Festékes falakkal, vagy esetleg egyenként más színűre festett padokkal ezt nem lehet. Azért ment tanárnak, mert szerette a magasított katedrát. Esetleg már azzal is gondja van, hogy a diákokkal egy magasságban álljon. És akkor jönnek valami szakkörösök, akiket még hagyott is egy darabig békében, sőt még büszke is volt rájuk, és összefestik a rohadékok a falat. Miből lesz pénz a károk helyreállítására?

Ha a rajzszakkör annyiból állt volna, hogy két-három fura gyerek, köcsögöket, félbevágott mákfejet, kockát, és drapériát rajzolt volna rogyásig, akkor rendben lett volna. Így, hogy sokan vannak, közösséggé szerveződnek, és esetleg kicsúsznak a tanár közvetlen irányítása alól, mert mondjuk esetleg van köztük egészséges öntudatú ember is, pláne ha ez egy egyetemen van, akkor már nem a tanár felel mindenért, akkor meg egyetlen lehetőség marad a főnöknek. Eltiporni. Mert különben nem áll helyre a rend. Valószínű azért szükségszerűen fojtódnak el ezek a saját magukat megfogalmazó kezdeményezések, mert felülről kontrollálhatatlanná válnak és így a hatalom birtokosainak félelme nem teljesen indokolatlan. Akkor érez taposási ingert a vezetés, ha nem tudjuk bizonyítani mi tanárok, hogy maximálisan uraljuk a szakköröseinket. Nem csak a cselekedeteiket, hanem az elvárásaikat, a vágyaikat és az álmaikat is.

Sohase magyarázz semmit rossz szándékkal, amit egyszerű korlátoltsággal is lehet! Mint szociológus hallgató, sokat meditálok ezeken a folyamatokon. Egy iskola, egy közösség, egy rendszer, egy kezdeményezés, egy csoportosulás hogyan alakul mindenfelé egymásra ható rendszerré. Talán eléggé közismert, hogy hivatkozni tudjak rá, hogy a társadalmi csoportok általában nem akkor a legelégedetlenebbek, amikor rossz nekik, hanem akkor, amikor a fejlődés mértéke kisebb, mint amit ők elvárnának. A közösség elvárása meg korántsem lecsengő vagy lineáris. Miért lenne az?!

A fentiek meg nem értik az egészet. Hálátlannak látja a főnök a rajztanárt, aki megkapta a rajztermet, még kapott esetleg húszezer forintot is pár éve zsírkrétára, és még mindig elégedetlenkedik, és annyira nem képes, hogy kordában tartsa a diákjait. Még jelen is volt, amikor a diákok kéznyomot helyeztek el a falon.

Ilyenkor mindig az erősebb nyer. Az a megfigyelésem, hogy 68 óta nem kérdés, hogy a bennfoglaló intézmény az erősebb. A tanár vagy betörik, vagy elmegy egy alternatív iskolába, ahol nem vágják a fejéhez ha kicsit átrendezi a termet, a diákok meg a legvalószínűtlenebb módon egyszerűen visszasüppednek. Megnézik előtte még azt a helyet, ahol fogyatékos éveiket fogják tölteni, megkérdezik, hogy fáj-e az elektrosokk. Utána pedig alkalmazkodnak. Az elektrosokk fáj ugyan, de kit érdekel, amikor a fájdalom emlékét is törli. Nem tudnak a neuronok úgy kapcsolódni, hogy rossz emlékké álljon össze a tapasztalás. Tudomásul veszik, hogy a világ olyan amilyen. A legelemibb emberi jogaiknak az eltiprását is könnyedén tűrik. Ahogy látom egyetemeken és közoktatásban egyaránt. A neuronok eltűrik, hogy a kapcsolatok felszakadozzanak, és az agy leépüljön. A rendező elv, meg továbbáll. Ez az Algernon jelenség.

Kutatócsoportomat tíz éve Algernon kutatócsoportnak neveztem el. A kutatócsoportban már lassan két éve beállt a klinikai halál. A fotós közösségem szintén megörökölte az Algernon nevet. Algernon Fotós Csoportnak neveztük el. Nem is gondoltam, hogy a név ennyire találó. Nomen est omen.

13 komment


2008.04.14. 17:30 hanger

reál humán

A doktorimban az opponensi véleményre írtam válasznak az egyik pontra. Azért rakom ide, mert huszadszorra merül fel valahol ez a téma, és mindig hivatkozom erre az írásomra, de sehol sem jelent meg. Bocsánat a patetikus, tudományoskodó, finomkodó stílusért. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Hát én megjártam.

Kérdés:

"Hogyan látja a programozás-tanítás helyzetét, mennyire indokolt vagy nem indokolt az ezzel történő alapozás a teljes tanulói népességben, különösen a humán orientációjú leendő szakemberek körében?"

Válasz:

A nemzeti alaptanterv alkotói szerint indokolt az ezzel történő alapozás a teljes tanulói népességben. Ezt a kérdést Blénessy Gabriella készülő disszertációjában a közös felmérésünk alapján fejti ki. A válasz eléggé összetettnek látszik. Úgy tűnik, hogy nem a teljes tanulói népesség, hanem szinte mindenki számára indokolt a programozás tanítása, és minden bizonnyal nem a humán-reál orientáció a választóvonal.

Ahhoz, hogy a kérdésre pontosabban válaszolni tudjak, egy kicsit körül kell járnom a humán illetve reál orientáció jelentését, mert személyes tapasztalatom szerint két értelemben szokás használni azt a fogalmat, hogy „humán orientáció”. Az egyik értelemben humán orientációjú az, aki szereti a jó könyveket, a minőségi zenét, a jó filmeket, szeret kommunikálni és barátkozni. A másik szóhasználatban humán orientációjú az, akinek problémát okoz a műszaki kérdések megoldása (nem tud gyertyát cserélni még egy karácsonyfán sem, és a sebességváltóról könnyedén elhiszi, hogy mézzel kell utántölteni) és nem vonzódik a természettudományos tárgyakhoz. Véleményem szerint ez a kettő nem ugyanaz, és nem is biztos, hogy erős a korreláció közöttük. Ahhoz, hogy a kettős szóhasználatot elkerüljük, ez utóbbit a továbbiakban kicsit szerencsétlenül „reáltalanságnak” nevezem.

A fentiekhez hasonlóan a „reál orientáció” azt kell jelentse, hogy valaki szereti a gépeket, a technikát, a fizikát és tudja mit jelent az oktánszám, amikor tankol. A fenti módon létrehozott párja, a „humántalanság” meghatározásával már kicsit bajban volnék, de azért talán érthető a fogalom.

Véleményem szerint az emberek képesek egy tehetségtelen matematikatanár (sok van belőlük), vagy egy ügyetlen irodalomtanár miatt azt vallani magukról egy életen át, hogy humánok, vagy reálok, pedig valójában reáltalanok, vagy humántalanok. A tényleges humántalanság vagy reáltalanság klinikai figyelmet érdemlő probléma, és nem orientáció. (Egy olyan súlyos probléma, ami tagadhatatlanul módosítja az ember pályáját, de nem automatikus, mint ahogy kézműves se lesz automatikusan az, akinek nincs lába.)

Ha valakinek olyan szerencsétlenül alakul az élete, hogy „humántalan” lesz, az nagyon szomorú fejlődés-lélektani katasztrófa. Ennek a – sajnos valóban tömegesen előforduló – csonkaságnak egyik társadalmilag elfogadott megélése egy reálpálya választása, de ez nem összekeverendő az eredendő reálérdeklődéssel. Egyébként éppen a humántalanság, és a reál orientáció összekeveréséből ered például a pedagógustársadalom évenkénti, intézményesített, tömeges megszégyenítése, amikor például a matematikatanárt irodalom érettségire küldik felügyelni, azzal a sértő gúnnyal, hogy úgyse tud segíteni a diákoknak.

Azért kellett ezeket a fogalmakat ilyen alapossággal bevezetni, mert most már érthető lesz, hogy miért adok kétféle választ.

Hasznos-e programozni tanítani egy reáltalan diákot? Valószínűleg épp annyira, mint egy súlyosan diszlexiás diákkal elolvastatni a „Háború és békét” cirill betűkkel. Valószínűleg semmi értelme sincs, hiszen a részképességzavart elmulasztani nem fogja, frusztrációt tovább növeli, élvezetet nem ad. Ahogy egy diszlexiással színházba lehet menni, hogy megszerethesse az irodalmat, úgy egy reáltalannal is lehet valamit kezdeni az informatika területén, de ez nagy valószínűséggel nem a programozás.

Hasznos-e programozni tanítani egy humán orientációjú diákot? Valószínűleg épp annyira, mint a szonettformával megismerkednie egy reálérdeklődésű diáknak. Az érettséghez valószínűleg hozzá tartozik éppúgy, mint tudni, hogy honnan jön az áram.

A kérdésnek van egy olyan vonatkozása is, hogy megéri-e programozni tanulni valami másnak a terhére függetlenül attól, hogy hozzátartozik-e az általános műveltséghez. Így a válasz már rendkívül összetett. A programnyelvtől, az alkalmazott módszertantól, a korcsoporttól, a tanártól, az osztály összetételétől, és számos egyéb háttérváltozótól függ. A válasz mintegy száz oldalon Blénessy Gabriella dolgozatában olvasható.

A kérdésnek van még egy egészen más vonatkozása is, hogy humán szakmájú embereknek mennyire kell tudni programozni. Erre nem tudom a választ. Az autó, a vitorlás-hajó, a vitorlásrepülő, a bicikli, a mobiltelefon mind-mind valaha „reál” találmányok voltak reál emberek számára, akár a számítógép, de egy rövid átmeneti fázis (hőskor) után mindenki egyformán használja. Az évtizedekkel későbbi ma még talán nem is létező humán szakmákhoz kell-e tudni programozni vagy sem azt nem tudom megmondani.

A válasz azon múlik, hogy az általános célú szoftverfejlesztés mennyire tudja tartani az ütemet az igények megjelenésével, a technika változásával. Ha nagyon lemarad, akkor kell tudni programozni, ha nem, akkor éppúgy nem kell tudni programozni egy humán, mint egy reál orientációjú szakembernek.

Talán az autóvezetés, és az autószerelés jó párhuzam. Kell-e tudni egy autósnak autót szerelni? A 80-as években úgy tűnt, hogy teljes mértékben. Mára megváltoztak az autótervezési szempontok. Egy Trabant motortere olyanra volt tervezve, hogy a diagnózisra kíváncsi fejünket bárhova bedughattuk, és körülnézhettünk, ma célszerszámok arzenálja kell egy egyszerű szimeringcseréhez, és egy sebész felkészültsége ahhoz, hogy jó helyre nyúljunk. Ma Európában lényegében fölösleges egy autós számára az autószerelés ismerete, hiszen háromnegyed órán belül megérkezik a sárga angyal, de hogy mit hoz a jövő, azt nem lehet tudni.

Az mindenesetre jól látszik már ma is, hogy egy olyan humán szakember, aki hagyományos könyvtárban akar tudni hatékonyan keresni, az kénytelen megtanulni az adatbázisok kezelésével kapcsolatos alapokat, ami szinte már programozás.

Szólj hozzá!


2008.02.06. 16:28 hanger

Szemüveget a bírónak!

egy félkész cikk. gondolatok. de talán nem túl kuszák. ha van valakinek kedve és elszántsága gondolkodni, vagy beleírni. tegye azt. kicsit ollóztam rajta, hogy rövidebb legyen. ezt jelzik a csillagok. és persze nem tudom, hogy egy zenetanár mire megy ezekkel a gondolatokkal. azt sem tudom, hogy érthető-e.

----

Anyám nagy focirajongó. Egyszer el is vitt egy meccsre. Talán nyolc éves lehettem. Azelőtt se, azóta sem értem, hogy mi vehet rá embereket arra, hogy mások szeme láttára focizzanak, vagy hogy elmenjenek megnézni. Elképzelhető mennyire értek hozzá. Van jó pár dolog, amihez annyira sem konyítok, mint a focihoz. Ilyen például a zenetanítás, vagy a hangszeres oktatás. Vagyunk ezzel néhányan így. Ez még nem szégyen önmagában. Viszont most arra készülök, hogy bekiabáljak a közönség soraiból a zeneoktatásba, hogy szemüveget a bírónak. Ez már inkább szégyellnivaló. Az alábbiakban nagyon igyekszem ezt valahogy úgy elmondani, hogy egy lelkes, alázatos amatőr meglátásai üssenek át rajta, és talán így sikerül elkerülnöm azt, hogy „csupán” a szakértelem teljes hiánya miatt, annyi figyelmet se szenteljenek rám, mint a bíró a kritikusaira.
Hogy mégegy dolgot felhozzak, amihez szintén nem értek: a nyelvtanításból fogok példát hozni. Amennyire látom a nyelvtanításban volt az elmúlt években egy izgalmas paradigmaváltás. Nem is olyan régen még az volt, hogy sokat gyakoroltuk fejből a görög tragédiákat, Vergilius sorait és az volt a feltételezés, hogy ha valaki elég sokszor elmondja hibátlanul azt, hogy:
-    a váza a szekrény tetején áll
-    a szekrény a szoba közepén áll
-    ármá virumkve kánó kví trójé primusz …
És megtanul egy marék nyelvtani szabályt, akkor valahogy képes volt idővel hibátlanul kimondani azokat a mondatokat, hogy:
-    a váza a szoba tetején áll
-    a szekrény a váza tetején áll
-    a váza a szekrény közepén áll
Ha valaki kellően sok ilyen mondatot ki tudott mondani, azt idővel nyelvtudásnak neveztük.
Aztán volt sok reformszellő, és ma már kommunikációközpontúságról, meg olyasmiről beszélnek, hogy a diákokat minél előbb be kell kapcsolni az idegen nyelven történő kommunikációba. Már akkor, amikor még csak annyi tud, hogy jesz-nó. Valami olyasmi feltételezés állhat a háttérben, hogy idővel így is meg lehet tanulni egy nyelvet. Elvégre legtöbben így tanultuk meg az anyanyelvünket. Sőt a legtöbben így tudnak nyelvet tanulni egyáltalán. Ezért nem kell folyton körmössel, vagy egyessel azonnal hibátlanságra nevelni a gyerekek mondatszerkesztését.
****
Ha jól értem emiatt van kedvük beszélni, és az fejleszti a nyelvtudásukat. A partvonalról nézve ez valami olyasmit jelent, hogy a nyelvoktatás felismert valami fontosat, és most a szerint is cselekszik (vagy nem).
****
Mint kicsi korom óta interdiszciplinaritással foglalkozó kutatónak, az a mániám, hogy különféle területek között veszek észre hasonlóságot. Ami vagy igaz vagy nem, de szerencsére ezt már nem az én feladatom eldönteni. Most éppen a nyelvtanítás és a zeneoktatás közötti hasonlat foglalkoztat. A doktorimban sokat írtam már arról, hogy a nyelvtanítás módszertanából az informatikaoktatás sokat meríthetne.
****
Most arról fogok írni, hogy miként kéne zenét tanítani.
Hipotézisem arra épül, hogy a zene egy nyelv a sok közül (zenetanároktól, zenekedvelőktől amúgy is oly gyakran lehet hallani olyan metaforákat, amelyek erre építenek). Ez persze hihető szlogen, de attól még nem igaz. És persze még ha igaz, akkor sem következik ebből a hipotézisből az, hogy nyelvként kéne tanítani. Ezeknek az állításoknak a bizonyítását, vagy cáfolatát másra hagyom. Ami itt alant következik, az pár érvecske, amit fel tudok hozni arra, hogy talán nem teljesen légbőlkapott a párhuzam.
Miért van az, hogy annyi ember tud, és szeret fütyörészni? Miért fütyörésznek néha az emberek? Miért dúdolásznak? Miért nem tanulunk az iskolában fütyülni, és miért nem tanulunk dúdolászni? Persze nem minden az iskolába való, de miért oly ritka, hogy valaki felnőtt korában otthon saját, vagy mások szórakoztatására zenéljen. Az a gyanúm, hogy a 8-10 éven keresztül zenélni tanuló emberek felnőttkori zenei aktivitása összehasonlítható az orosztanítás következményeként létrejövő kommunikációs képességgel.
Vonnegut írja a Bluebeard-ban (egy idős festőművész visszaemlékezése amolyan Vonnegut-osan), hogy régen egy festő festhetett kedvére, csodájára jártak sok faluval arrébbról, de ma, amikor a tömeges, minőségi, színes nyomtatás filléres dolog, a világ legjobbjaival kell felvegye a versenyt. Ez a festők tragédiája. A rádió, meg a mindenféle lejátszható zene nyilván valamilyen értelemben versenyre szólítja az amatőr zenészeket. De talán ez nem igaz. Persze megcsodáljuk a hatalmas tehetségeket, akik egymaguk játszanak egy négykezes Liszt darabot balkézzel, becsukott szemmel, de egyre több helyen látok valamilyen poszt-poszt-indusztriális-neoretro-humanizmust. Ha igazán visszagondolunk életünk legnagyobb zenei élményeire, akkor legtöbbünknek nem a milánói szkála fog eszünkbe jutni (és nem csak azért nem, mert sosem jártunk ott), hanem egészen mások (és itt most saját magamról fogok beszélni):
-    amatőr apa és ha lehet még amatőrebb fia, akik egy kis délszláv faluban szívhezszólóan doboltak egy kis téren este
-    egy svájci pizzázó, ahol a szakács kijött szakszofonozni, amikor nem volt rendelés
-    a lellei kikötőben egy exhibicionista bácsi, aki az „in silentio”-t játsza esténként
-    egy cigány négyes, akik utálják a folklórt, csak a turistáknak ez kell, viszont a kedvemért eljátsszák „a csitári hegyek alatt”-at bossa novában
-    a barátnőm diplomahangversenye
-    ócska blúzkocsma ügyetlen zongoristával, de a lelkébe befogad
-    anyám zongorázik otthon
Nem igaz az, amit Vonnegut mond. Csak mértékkel. Nem biztosít fellépési lehetőséget, se megélhetést az, ha valaki mesterien fütyörészik (hacsak nem falazás közben teszi mindezt). De mégis a lelkünkből néha előtörő érzelem-kifejezési késztetésnek lehet, hogy így tudunk legjobban megfelelni, és talán ez az a nyelv(!), amivel bizonyos területeken a legjobban megértjük egymást.
Valami olyasmire gondolok, hogy helyezzük a zeneoktatás, a hangszeres oktatás központjába az érzelmek kommunikációját anélkül, hogy azon rettegnénk, hogy technikailag hogyan tudják ezt majd diákjaink egy adott hangszeren megvalósítani, ahogy a nyelvtanárok sem rettegnek ma már azon, hogy úgy kezdjenek el a diákok beszélni egy adott nyelvet, hogy fogalmuk sincs a nyelvtani szabályokról, és az alapvető szókincsük is több mint hiányos.
A zeneoktatás így nem akkor ér véget, amikor a szülők megunják, vagy nem képesek a gyereket elhajtani hegedülni, hanem amikor a gyerek a saját érzelemkifejezési igénye, és a befektetett munka által elért előrelépés határhaszna megegyezik. Vagy valami ilyesmi. Magyarul mondva, az ember akkor zenél, vagy hallgat zenét, ha az segít megélni az érzelmeit, vagy akármit, amire a zene a legalkalmasabb az ő számára. És akkor hajlandó forrást áldozni a tanulásába (pénzt, időt, türelmet, szomszédok béketűrését), ha ettől a befektetéstől az ő számára hatékonynak tűnő módon tud előrelépni. Ha a mikroökonómusoknak egy kicsit is igazuk van, márpedig a világot egész jól leírja az a modell, ahogy az emberekre gondolnak, akkor ez a modell valószínűleg a tanulásra is valahogy alkalmazható.
Azt látom, hogy addig-addig tanítják a legfontosabb alap dolgokat, amik mindenképp kellenek, amíg le nem telik a nyolc év, amíg el nem csomagolja végleg a tanuló a hangszerét, hogy utána sose játsszék rajta.
A tökéletes utáni vágyra való nevelés éppúgy blokkolja a zenei nyelven való megszólalást, mint ahogy az az idegen nyelvekkel történik. Mindenkinek adódik az életében pár hét, hónap, vagy akár egy fél év, amikor nem zenél (utazás, betegség, munka). A leglelkesebbek is gyakran nem tudnak utána a hangszerükhöz visszatérni, mert már nem szól úgy, ahogyan korábban. Ha az elvárásokat nem igazítjuk egészen máshoz, akkor a felnőttek nem fognak tudni zenélni.
Személyes vonatkozása is van ennek a cikknek. Mint elméleti gondolkodó, mint matematikával foglalkozó ember leültem a zeneelmélet mellé. Elég hamar betermeltem a fejembe egy jelentősebb adagot belőle. Hajtott a kíváncsiság, és megnéztem hogy szólal meg mindez zongorán. Három éve vettem egy zongorát, és elkezdtem játszani. Ami hiányzott az ujjaimból, azt bőséggel pótolni tudta a fantáziám. Nem igaz az, hogy sokat kell tanulni, mielőtt bármi szépen megszólal. Egy évvel később már a kutatók kocsmájában improvizáltam, és szó sincs róla, hogy tehetséges lennék.

10 komment


2008.01.05. 09:17 hanger

munka magánélet

azon gondolkodom, hogy a munka magánélet elválasztását újabban egyre fontosabbnak tartják bizonyos munkahelyeken. sőt úgy tűnik, az egész társadalom ezirányba halad. az, hogy én mit gondolok erről az igazából mindegy, azt a személyes blogomra írom, viszont az, hogy az oktatásnak volna ezzel kapcsolatban teendője, az elég biztosnak látszik számomra, és az meg ide tartozik.
talán válasszuk el a gyerek magánéletét az iskolától. ne adjunk pl házifeladatot. vagy nem tudom. ne hagyjuk, hogy öszemosódjék a gyerekben ez a kettő. talán már oviban sem jó, ha a gyerek behozza otthonról a saját játékát. vagy bölcsiben is lehet céges, és otthoni mackót tartatni a gyerekkel. nem tudom. talán jó lenne ezen a téren egy kics párbeszéd.

9 komment


2007.12.28. 08:01 hanger

Tudomány-ezotéria-áltudomány tengely

Itt ülök a Széchenyi Könyvtárban. Könyökölök és nézem a plafont. Most fejeztem be az ebédemet, ami egyáltalán nem tartozik a témához. Utálom a büféebédeket, de ez szintén nem tartozik a témához. Azon gondolkodom (ez már a témához tartozik), hogy fura lenne, ha ezt a helyet egészen másra is használnák vasárnap vagy hétfőn, vagy amikor éjszaka zárva van. A könyvtár este nyolckor bezár. Egészen jó helyen van sok szempontból. Lehetne itt például diszkót nyitni, mert nem lakik senki a közelben, vagy ami nem is annyira testidegen, egy igazi tiszti kaszinót. Mondjuk Széchenyi Diszkó vagy Széchenyi Kaszinó lenne a neve. Kapunyitás nyolckor, zárás hajnali hatkor, hogy legyen idő még kitakarítani nyitás előtt.

Próbálok belegondolni. Elképzelem, hogy a hangfalakat, a diszkó-fényeket és a DJ pulpitusát is nyomtalanul eltakarják nappalra. Feltételezem, hogy a habparti sem hagy nyomot a könyveken, és hogy kizárólag csak olyan italokat és ételeket szolgálnak fel, amit nyomtalanul lehet kitakarítani a szőnyegből. Azt kellene mondanom, hogy örvendetes, korunk „homo oeconomicus”-át dícsérő épülethasznosítási program szerint járnak el, azonban valami itt belül a lelkemben abban bízik, hogy éjszakánként itt sötét van és csönd. Abban bízom, hogy semmi sem háborgatja a végtelen nyugalmat. Abban bízom, hogy a könyvek birodalmát még hangos szóval sem zavarja az éjjeliőr. Rosszul esne a tudat, hogy este nyolc után hangosan beszél valaki mobiltelefonon itt ezen a szent helyen, a tudomány suttogós fellegvárában. Mondtam én ezt másoknak, és úgy tűnik, nem csak én vagyok ezzel így. Talán mondhatom azt, hogy többségi elvárás, hogy a Széchenyi Könyvtárban márpedig legyen éjszaka csönd és sötét. A hely szelleméhez, sokan úgy érezzük, hogy ez passzol. Messzire űzné innen a zajos zsibvásár, a püfölős diszkózene a tudományos kutatás múzsáit, a könyvtár ódon szellemeit.

[…]

Na most akkor tudományosan elemzem, hogy mit írtam az előző bekezdésbe. Egy darabig a saját lelkemmel próbáltam érvelni, ami többek szerint nincs, meg annak jóérzésével, ami mégtöbbek szerint nincs (tessék megkérdezni a hallgatóimat, diákjaimat), utána meg mindenféle szellemekre hivatkoztam mat-fiz szakos létemre (ez még gázabb). Például a hely szellemére. Egy ideje az a hivatalos álláspont, hogy szellemek márpedig nincsenek, így nyilván helyszellemek sincsenek, de én mégis idehoztam a görög mondavilágból is egy elemet, hogy igazoljak egy olyan állítást, ami viszont biztosan igaz, hogy nekem valami rejtélyes okból rosszul esne, ha itt este ordítoznának. Az az igazság, hogy nem nagyon van tudományosan egy picit is komolyan vehető érvem arra, hogy éjszaka miért legyen itt csönd (kilométerekre lakom), de mégis azt szeretném.

Ez még nem ezotéria és nem áltudomány. Azt hiszem. Még akkor sem, ha szellemekről, és múzsákról beszélek. Ha valaki tud egyszerűbb megfogalmazást, szóljon. Talán épp erre találták ki a „hely szelleme”, nomeg a „múzsa” fogalmat, hogy egyszerűen kényelmesen segítsen megfogalmazni ilyen jelenségeket. Amiket mi érzünk. Hogy vannak-e múzsák tényleg, az nehéz kérdés. Ha a „van”-ást úgy értjük, ahogyan egy fagolyónál, akkor lehet, hogy nincsenek. Persze lehet, hogy vannak (most vigyázok, hogy nehogy megsértsem a múzsáimat, biztos ami biztos (mademme Courie is jobban járt volna ha fél azoktól a bizonyos rontó kövektől)). Ha viszont vesszük a fáradtságot és definiálunk a múzsáknak meg a szellemeknek egy szép új „van” fogalmat („van” overloaded), ami valami olyasmi, hogy kényelmesebben tudunk beszélni, könnyebben értjük meg a világot és kevesebb falnak megyünk fejjel, ha feltételezzük és talán el is fogadjuk, hogy „van”, akkor meg azt hiszem azt kell mondjam, hogy vannak múzsák és géniusz locik bőséggel. Sőt talán még a hétfejű sárkány is létezik. Fogadjuk el egy modellnek.

A természettudományok valahogy úgy szoktak működni, hogy mindig van egy marék jelenség, amire nincs magyarázat, akkor valaki kitalál egy fogalmat, vagy egy komplett modellt, vagy valami ilyesmit, ami segít ezeket a tapasztalatokat valahogy összefoglalni, értelmezni, elképzelni mögé valamit, és akkor örülünk. Úgy tűnik, hogy megértünk megint valamit a világból. Az jó. Utána jönnek a gonoszok, akik elkezdik feszegetni egy-egy ilyen modellnek a határait, és az esetek döntő többségénél kiderül, hogy a modellbe sokminden nem fér bele. Nem lehet vele megmagyarázni valamit, vagy egyenesen ellentmond egyfajta jelenségnek. És innen jön a halálugrás. A természettudományok gond nélkül megengedik maguknak, hogy ilyenkor azt mondják, hogy ez csupán egy modell, ami természetesen korlátozott, de attól még a modell megmarad, sőt használjuk. Elfogadjuk a hibáit. Pláne ha kicsik.

Gondoljunk a fény részecske természetére. Amint valaki megfigyelte az interferencia jelenséget, nem azt mondtuk, hogy bocsika ez tévedés volt, és fotonok márpedig nincsenek, égessük most akkor máglyán azokat, akik szerint részecske természetű a fény, hanem nyelt egy nagyon a fizika, és azt mondta, hogy jól-van-na, hát ilyen is meg olyan is. Hol ilyen, hol olyan. Fotonok vannak is meg nincsenek is.

Feszegessük a „hely szelleme”-modell határait! Próba gyanánt szupertitkos kutatást kell végezni. Mondjuk bemegyünk éjszakánként véletlenszerűen választott könyvtárakba és jó alaposan megszentségtelenítjük. Hangos beszéddel, vagy villogó fénnyel, vagy más egyéb könyvtárakhoz szokott szellemek számára kellemetlen módokon, amit mindenkinek a fantáziájára bízok, és másnap ügyfél-elégedettséget mérünk (a kettős vakpróba módszerét követve). Kötve hiszem, hogy bármit tapasztalnánk. Azt kéne legyen a következtetés, hogy szellemek márpedig nincsenek. De mi van, ha a szellemek olyanok, mint a fotonok. Ha így nézem vannak, ha úgy nézem nincsenek.

A világban igazán kettős vakpróba nincsen. Mert azért más egy olyan könyvtár, ahol a biztonsági őr zárás úgy enged be minket, hogy meg se nézi, hogy mi bent mit csinálunk, és más, ahol Károly bácsi lelkén viseli a dolgokat. Helyből más könyvtár az, amelyiknek lesz idővel károlybácsija, és más egy olyan könyvtár, aminek biztosan nem lesz ilyenje. Ezek nem lényegtelen különbségek. És furán kölcsönösen okozzák egymást mindenfélével. Nagyon összefüggő egy ilyen rendszer. Lehet, hogy éppen ez a nagy összefüggős mindenféle az, amit röviden hely szellemének szoktunk hívni.

Azt hiszem azt kéne mondanunk, amit a természettudományban oly gyakran szoktunk, hogy egy egész sor jelenséget jól magyaráz, ha feltételezzük, hogy szellemek vannak. Vagy legalábbis itt a Széchenyiben vannak helyszellemek.

[…]

Nem kell megijedni, nem egy hallucináló fizikatanár naplója következik most, hanem járatom az agyam azon, hogy hol is van az ezotéria és a tudomány határa, ha van. Meg, hogy miért van ez az egész ezotéria-mánia, és mire lehet használni, ha már van, és hogyan lehet irtani, ha akarjuk.

Van egy csomó ismerősöm, aki rajong az ezoterikus dolgokért. És mellesleg, mint természettudományos tanárt folyton azzal zaklatnak, hogy „áááhh!! Ugyanmár!!! A természettudomány nem értheti ezt! Te nem értheted ezt!”. No, ebből elegem van. Elkezdtem gondolkodni, hogy mi is az, amit nem értek. Először csak kérdeztem, mint a gyerek, mindig azt, hogy „miért?”. A válaszok sok faggatódzás után az alábbi csoportokba gyűjthetők. Vagy másképp megfogalmazva: a kvalitatív, félig strukturált interjúsorozatom eredménye az alábbi:

-         Miért nem értheti az ezoterikus tanokat a természettudomány? – kérdezem én

egy

-         Hát mert ez olyan dolog, amire nincs magyarázat. – ez a leggyakoribb válaszfajta

-         A természettudomány tele van olyan dolgokkal, amire nincs magyarázat. Például a gravitáció. Olyanok is vannak, amikre meg két magyarázat is van, ami meg még gyanúsabb. Például a fény. A természettudomány leszarja, hogy van-e magyarázat valamire.

kettő

-         Mert nincs rá bizonyíték – mégegy nagyon gyakori választípus

-         Einstein nem volt ezoterikus csak azért, mert a relativitáselméletre egy darabig nem volt bizonyíték. A természettudomány leszarja, hogy van-e rá bizonyíték. Pláne ha modellről van szó. Modellek esetében még az se baj, ha a tagadására van bizonyíték. Például a Bohr-féle atommodell nem ezotéria csak attól, mert nem igazán a tényekről szól. Tapasztalatokat foglal össze érthetően. A természettudomány bármilyen bizarr modellnek örül, ha tapasztalatokat szépen foglal össze.

három

-         mert az agyunk nem is képes befogadni ezeket az ezoterikus tanokat

-         ez nem csak az ezoterikus tanokra igaz. aki a relativitáselméletet tényleg érti, az hazudik. A Maxwell egyenletekre is csak felcsodálkozni lehet, de úgy igazán megérteni egyetlen élet alatt átlag halandónak nem lehet. A természettudomány legjobb tudásom szerint tele van olyan dolgokkal, amit épeszű ember agyával fel nem érhet.

négy

-         mert nem passzol bele a természettudomány fogalmai közé, hogy például: „telekinézis”

-         ennél sokkal nagyobb marhaságok is belepasszolnak, gondoljunk például neutrinóra, vagy Schrödinger macskájára, vagy az egyszerre több helyen lévő atomdarabkákra

öt

-         mert a természettudósok elutasítják, hogy lenne ilyen, hogy aura, csakra, feng shui, csi, jin-jang …

-         van olyan, aki elutasítja. Olyan is volt, aki a föld gömb alakját is elutasította, és olyan is van, aki az evolúciót elutasítja, de ennek semmi köze nincs a tényekhez. Az, hogy mit gondolnak a természettudósok úgy általában a csikungról, vagy a mézes-süteményről az tökéletesen érdektelen.

hat

-         azért tagadnak a természettudósok ilyen nagy erőkkel, mert ha kiderülne, hogy vannak ezek az ezoterikus tanok, akkor a természettudomány megingana

-         a természettudományok számtalanszor megingtak, és idáig mindegyik jót tett neki. Ezelőtt száz évvel azt hittük, hogy a fizikában még egy-két apróság van, ami magyarázatra vár (például a már korábban említett gravitáció), és készen is lesz. Ma meg azt sem tudjuk hova kapjuk a fejünket a sok felfedezés közepette. A halmazelmélet Russel egyetlen mondatára omlott össze, amit azóta is foldozgatnak a matematikusok, hátha sikerül újratákolni, és most ott tart, hogy egy elég beteges, ronda kis rendszer lett belőle a Zorn-lemmával.

hét

-         mert a természettudósokat ez nem érdekli

-         hát számos igen rangos természettudományos folyóirat címlapján lenne, ha végre valaki találna valami újat és érdekeset. Én személy szerint elég nyitott vagyok találni valami újat, és vagyunk még páran így.

nyolc

-         túl bonyolult a rendszer, itt minden mindennel összefügg

-         előszöris sajnálom azokat, akik középiskolai tanulmányaik alatt nem jutottak el oda, hogy egy gyönyörű és érthetetlen összefüggésekkel teli világot lássanak meg a természettudományokban. a fizika egyre másra hozza a világegyenleteit (egy hónapja jött egy újabb egy szörföstől), ha valahol van létjogosultsága ilyen mindennelösszefüggős dolgoknak, akkor az éppen a fizika. Vagy esetleg a matematika (halmazelmélet, logika, hálóelmélet). Vagy az összes tudomány együtt. Az nem gáz a természettudományok számára, hogy jó alaposan összefügg az egész.

A párbeszédekből valami olyasmi derül ki, hogy a természettudományt azonosítják az emberek, egyfajta zárt eszköztárral, amiben sebességet és súlyt lehet mérni, meg távolságot. Ahol vannak primitív törvények és más semmi. Fizikatudástól függően már meg vannak győződve arról, hogy nem foglalkozik a fizika színekkel, vagy úgynevezett rezgésekkel, vagy megmagyarázhatatlan dolgokkal. Az a gyanúm, hogy ők azok, akik egyfajta standard, tankönyvízű fizikával találkoztak a középiskolában, és ezt azonosítják is a fizika tudományával. Persze ugyanez matematikával is igaz. Szerintem ez elég szomorú. Mintha a rajzoktatás abból állna, hogy megtanuljuk festékboltba vezető buszok menetrendjét. Aztán teljesen jogosan vágják a rajztanár fejéhez, hogy ez egy Rubens, vagy egy neoprimitív grafiti a Nyugati aluljárójában, amit ő, mint rajztanár a hülye fejével sosem fog érteni, sőt a rajztanárok sosem fognak érteni. Sőt, a művészek sosem fognak érteni.

Ha a tanáraink nem egy lezárt, befejezett, minden kétséget eloszlatott tudományként adnák át a fizika vagy matematika általunk eddig megismert törvényszerűségeit, akkor talán más lenne a tudományképe az embereknek.

Valóban vannak beképzelt tanárok és nagyképű természettudósok, akik folyton úgy mondanak ki dolgokat, hogy az márpedig így vagy úgy van. De ezek idővel még mindig megbuktak. Vegyük például a newtoni fizikát. Úgy tűnik, hogy megbukott, ma már csak, mint jó közelítés használjuk. És mindenki megbukott, aki azt mondta, hogy az márpedig úgy van. Azok, akik azt mondták, hogy: „viszonylag pontosan lehet számolni, ha azokat a képleteket használjuk, hogy…” na azoknak ma is igazuk van. Einstein nem azt mondta, hogy márpedig a relativitáselmélet igaz. Ő csak annyit mondott, hogy egy izgalmasabb formájú kavicsot talált. Meg hogy ő jól elszórakozott miközben ezt a rendszert nézegette, és hogy nem teljesen kizárt, hogy a valóság bizonyos dolgait egy kicsivel jobban magyarázza ez a rendszer, mint a korábbiak, mert isten úgy tűnik a létezhető világok közül mindig a legfrappánsabbat teremtette meg. No ez már korrekt állításnak tűnik.

[…]

Azon gondolkodom, hogy mi is az ezotéria területe. Mert a homeopátia már nem, a grafológia már nem, és ki tudja még hány dolgot már elejtett az ezotéria. Azon gondolkodom, hogy az asztrológia az honnantól ezoterikus dolog. Nyitó hipotézisem az, hogy nem tudom, hogy mi benne az ezotéria. Mert az, hogy a Mars és a Hold hol van, vagy hol nincs, az jobbára ténykérdés, mármint legalábbis valószínűségi értelemben. Az, hogy valaki azt szereti nézni, hogy a 12 égöv, és a meridián, meg a nemtudoménmi hogyan áll, azzal nincs semmi baj. Olyan is van, aki meg azt szereti nézni, hogy a felezővonal és a kétszer 11 játékos a gyepen, vagy a fehér golyó és a tíz másik golyó hogyan áll a zöld posztón. Jelenlegi társadalmunk az ilyen megfigyelgetős magatartást általában elfogadja, így normálisnak vagyunk kénytelenek tekinteni még Anglián kívül is. Ha valaki a játék kimenetére jósol abból, hogy a 11 golyó a zöld filcen, vagy a 11 ember a füvön hogyan áll, az is teljesen rendben van. A sportriporter az nem ezoterikus munka. Az, hogy valaki holdfogyatkozást jósol azzal sincs gond természettudományos értelemben, mert hát az vagy lesz vagy nem. Tehát valószínűleg nem a megfigyeléssel, és nem is a jövőre való utalással van a gond. A csillagjóslás még nem szakad el a természettudományoktól, csak azért, mert olyan következtetéseket is elkezd valószínűsíteni, amiknek a hatásmechanizmusát nem ismerjük (vagy nincs). Gondoljunk a homeopátiára! Akkor meg mi a baj? Az ténykérdés, hogy igaz-e az, amit valószínűsít a csillagjós. Ha igaz, akkor nincs miről beszélni, ha meg nem, akkor sincs. Amíg meg nincs rá olyan kutatás, ami hitelt érdemlően eldönti, hogy melyik az igaz, addig meg éppoly idegen lenne a természettudománytól azt mondani, hogy a csillagjóslás nem természettudomány, mint azt mondani, hogy a csillagjóslás természettudomány. Nem illik nagyon természettudósnak olyat mondani tudományos érvekre hivatkozva, hogy isten nincs, vagy hogy van. Ki-ki kedvére azt teszi fel, amelyiket szeretné. Bármelyiket lehet igaznak gondolni. Talán mindkettőt is, vagy egyiket sem, de azt én most nem tudom, hogy hogyan. Mint a párhuzamosokkal is. Feltehetem, hogy egy egyenessel egy külső pontban egy párhuzamos húzható, meg feltehetem azt is, hogy több. Feltehetem azt is, hogy a csillagjóslás igaz, és azt is, hogy hamis.

Csináltam a kedvenc kollégámmal egy mini kutatást. Egy fejvadász ismerősömtől diszkréten elszereztem 1340 anonim CPI tesztet (standard fejvadász kérdőív kb. 450 kérdéssel). Mindegyik kitöltőhöz volt születési dátumunk. Azt néztük, hogy a kosok vajon gyakrabban akarnak-e vezetők lenni, mint a halak. Hát nem. Aztán még egykét hasonlót is néztünk, és semmi. Utána már mindent néztünk, amit csak értünk. Van-e olyan kérdés, van-e olyan összesített mutató, van-e olyan segédskála, ahol a mintavételi hibán kívül még bármi bármilyen összefüggést mutatna. Nem találtunk semmit. Pedig:

-         Aki tudja magáról, hogy mondjuk kos, és komolyan veszi az asztrológiát (ilyen emberek vannak), az nyilván azonosul valamelyest ezzel a szereppel, tehát elvileg akár találhattunk is volna valamit a pygmalion effektus miatt.

-         Aki a 70-es években, vagy azelőtt született, annak nagyon más volt az étrendje élete hajnalán, ha télen, vagy ha nyáron született. Tudjuk, hogy milyen fontosak a gyerekkorban különböző fejlődési szakaszokban, illetve a terhesség ideje alatt a különféle vitaminok és ásványi anyagok. Tehát elvileg akár találhattunk is volna valamilyen összefüggést.

-         Talán ahhoz, hogy egy anya teste, vagy egy szülőpár valamikor gyermeket vállaljon, ahhoz különféle párkapcsolat, vagy lelki alkat kell aszerint, hogy tavasszal, nyáron, vagy ősszel, vagy télen történjék a fogamzás. Az anya lelki alkata akár összefüggésben lehetne azzal is, hogy a gyereke milyen. Tehát elvileg találhattunk is volna valamit.

-         Talán nem ugyanolyan egy anya, ha éjszaka szül szívesebben, mint ha nappal. De ez lehet, hogy nem igaz.

Tehát ha a nullhipotézisem az, hogy az asztrológia hülyeség, akkor is volnának racionális érvek arra, hogy találjak valamilyen összefüggést. Bosszant ez az egész. Lehet, hogy csak én voltam ügyetlen, de lehet az is, hogy az asztrológia tényleg hülyeség.

Mármint abban az értelemben hülyeség, hogy nem igaz. Játszottam egyszer egy olyan társasjátékkal, amit valami pszichológus társaság csinált (kár, hogy nem emlékszem a nevére), amiben folyton mindenféle féligazságokon kellett elgondolkodni. Bábúk léptek, levelet kellett húzni, meg ilyenek, és nagyon jó kis egymástmegismerős játék volt. Talán éppen akkora marhaság vitatni az asztrológia igazságát, mint egy ilyen játéknak vitatni az igazságát. Lehet, hogy az is „csak” egy egymástmegismerős játék. Nincs azzal semmi baj.

[…]

Ami nem világos nekem ebben az egészben, hogy a teológiához és a Bólyai-geometriához való könyvek azok nem az ezoterikus könyvesboltokban vannak, a csillagjósláshoz valók meg igen. Félreértés ne essék, nem azzal van a bajom, hogy valami rosszul van kategorizálva valamilyen okból. Hanem azzal van a bajom, hogy valami lényegi dolgot még nem magyaráztam meg. A homeopátia és az akupunktúra például vitán felül ezoterikus terület volt nem is olyan rég. Az ezoterikus könyvesboltokban lehetett hozzá irodalmat találni, ma meg az orvosi könyvesboltokban érdemes keresni. Lehet, hogy van az ezotériából egyfajta migráció a tudományba, vagy az ezotéria mindig ott terem, ahol a tudomány egy picit bizonytalankodik. Nem tudom.

[…]

Egy homeopátiával foglalkozó tudományos könyv úgy kezdődnék, hogy: „Azt vettük észre, hogy ha így-és-így kevergetünk, hígítunk és rázogatunk vegyszereket, akkor bizonyos teszteken különféle – nem placebo – hatásokat mutatnak különféle anyagok. A hatásmechanizmus nem ismert.”.

Egy ezoterikus homeopata könyv meg valahogy így kezdődik: „a különféle ősrezgésű kristályok és anyagok oldatai rezgésüket átadva dinamizálják a vizet”.

A természettudományos írás meg sem kísérli megmagyarázni a jelenséget. A természettudományos irodalom megelégszik azzal, hogy sajnos nem tudja, hogy mi a franc történik, és ráadásul még az is elég biztosnak látszik, hogy nem fogja egyhamar még sejteni sem, mert a jelenlegi modellekbe sehova sem fér, hogy a víz valamilyen olyan tulajdonsággal rendelkezzék, amit nem tudunk leírni. Minden bizonnyal rossz a vízmodellünk. Vagy a molekulamodellünk. Vagy a rázogatást nem jól képzeljük el. Nem tudni, de az szinte biztos, hogy a rendes vízről alkotott képünkkel valahol baj van. A magyarázat hiánya az egyáltalán nem baj. Attól még természettudományos ez a mondat.

A vicces, hogy természettudományosan a másik szöveg is szinte tökéletes. Mert az, hogy az ezoterikus magyarázat néven nevezett valamit, amire nincs magyarázat az nem baj. Persze nekem jobban tetszene, ha úgy lenne fogalmazva, hogy: „azt a hatásmechanizmust, ami a különféle anyagok és a víz között zajlik akkor, amikor a fent leírt módon ütve rázzuk a fent leírt formájú edényben, azt mostantól dinamizálásnak nevezzük”. De a lényeg attól még korrekt. Természettudományosan korrekt, ha azokat a szavakat amiknek nincs értelme, azokat frissen definiáltnak tekintjük.

[…]

Az teszi nehezen érthetővé tudományos értelemben az ezoterikus könyveket, hogy nagyon gyakran olyan szavakat használ, ami már foglalt. Ott van például a „rezgés”, az „energia”, az „áramlás”, a „sugárzás”, a „fény”, a „tűz”, a „hideg”, a „szél”, a „máj” amiket már használunk valamire. Természetesen semmi baj nincs azzal, hogy itt is használjuk valamire, csak akkor illene szólni, hogy most akkor itt az „energia” szót nem úgy értjük, ahogy máskor szoktuk. Mondjuk ezen még azért túl lehet lendülni, természettudományos cikkek is tele vannak gyakran ilyen ökörhibákkal, még ha rejtettebben is. Ha ezeken túllendülünk, akkor az ezoterikus irodalom jelentős részével az ég adta világon semmi gond nincs. Néha teljesen korrektek, csak nyitottnak kell lenni a szavakat újraértelmezni.

Sokat gondolkodtam azon, hogy talán nagyon sokat ártottak az akupunktúrának azok, akik lefordították európaira az alap tanokat. Ha egy átlag európai orvos azt hallja, hogy „tűz a májban, és hideg a gyomorban”, akkor legfeljebb egy nagybögre viszkit tud elképzelni sok jéggel. Nem jó, ha olyan szavakat használunk, amik már foglaltak. Talán jó lett volna kínaiul meghagyni ezeket. Mint ahogyan a csakrát sem fordítottuk le főútvonalra. A cikk elején levő bekezdésekben a múzsát és a genius locit sem fordítanák le csí-re, ha valaki ott ismerkedik a mi kultúránkkal.

Sajnos azonban emiatt az idegesítő fogalmi kutyulás miatt rettentő bonyolulttá válik elválasztani az ocsút a pelyvától. Van olyan, amiben átgondolt emberek érdekes gondolatokat akarnak leírni ezen a fura nyelven, és van olyan (személyes megfigyelésem szerint kb 99,9% körül (költőknél, íróknál talán még rosszabb az arány)) amiben ezeknek a kusza szavaknak a tengerét felböfögő fél-értelmiségi pszichopaták rémregényei vannak. Az emberek szeretnek azokkal foglalkozni, amire nincs magyarázat, de aztán meg mégiscsak van. A kiadó kiadja, mert a cím sokat sejtet („A lélek útján a szívcsakra körül” vagy „Tibeti ősi tanok a megvilágosodás hét vizéhez” vagy „Gyógyítás ősrezgésekkel” vagy …), az egyszerű ember meg megveszi, mert nem arra vágyik, hogy valami tényleg elgondolkodtassa, hanem hogy valami beavatottság-érzése legyen. Tudjon valamiről, amiről a többiek nem is sejtik, hogy létezik. Van aki ezért olvassa a kiskegyedet, van aki ezért jár a Széchenyibe, van aki ezért tanul meg repülőt vezetni, és van aki meg ezoterikus tanokat olvas rogyásig, és van aki meg ezoterikus tanokról szóló cikket olvas. Egykutya.

Az ezoterikus szövegek általában kész, teljes működési hatásmechanizmussal állnak elő, amit el kell fogadni. Nincs bennük egy csepp kétség, vagy alázat. Legalábbis szemantikailag úgy tűnik, mert sosem írják, hogy nem tudják miért, de… . Persze a definiálatlan szavak attól még nincsenek megmagyarázva, csak szépen lekerekítik az ismeretlen területeket, és segítenek az ismeretlenek közötti kapcsolat elemzésével foglalkozni, ahelyett, hogy az ismeretleneket egy kalap alá vennénk. Hogy ez segít-e valamit megérteni vagy sem, azt ki-ki döntse el maga. Én biztosan nem tudom. Az biztos, hogy egy mondavilággal foglalkozni érdekes és tanulságos, és sokat mond a világról, talán többet mint az U=I/R, még akkor is, ha U, I és R úgy tűnik létezik, trollok, múzsák meg szárnyas szarvasok meg nincsenek. De tény, hogy az nem is ezoterikus tan.

Hogy a világ egészének megértésében összességében ezek az ezoterikus tanok segítenek-e előre lépni azt nem tudom. Nekem gyanús, hogy nem, hanem inkább csak arról van szó, hogy egyszerűen rossz a középiskolai matek-fizika oktatás, ezért ahelyett, hogy mindenki békésen és boldogan használná a világ megismerésére a mondákat, vallásokat, isteneket, csillagokat, és őslényeket, petricsészéket, meg keleti ősi tanokat, ahelyett valamiért megpróbálják a tudatlanság feszítően kellemetlen érzését mindkét irányba egyfajta áltudományos maszlaggal leplezni. A természettudósok elkezdenek érvelni arról, hogy nincs isten (Teknős Péter Kérdezz felelek-je), vagy hogy van isten, a nem természettudósok, meg mágneses kezekről, és titkos gyógyító fényekről kezdenek beszélni.

[…]

Nekem tetszik ez az egész, és jól érzem magam benne. Szerintem a rendszer nem kiált változásért, de azért lehetne egy kicsit meditálni azon, hogy mi változna, ha kicsit másként tanítanánk a természettudományokat.

14 komment


2007.12.03. 13:47 hanger

Paedagógia Örök – a pedagógia tragédiája

Blénessy Gabriella, Hanczár Gergely

Ajánlom a cikk elolvasása előtt kitölteni a mellékletben található kérdőívet.

Az a gyanúm, hogy a pedagógia nem fejlődik, hanem csak azt az élményt adja, mintha fejlődne.

A Széchenyi Könyvtárban szoktam kutatónapjaimat tölteni. Szeretem a rituáléját ezeknek a napoknak. Már várom a magasba repítő liftet a két gombbal, amire rejtélyes okokból csak „F” és „5” van írva. Szeretem azt az egy órát, amíg megjön a legelső könyvem. Ezt az időt a világ félresöprésével töltöm. Ilyenkor nem válaszolok a leveleimre, nem is lépek kapcsolatba senkivel, hanem mászkálok az általános olvasóban, és találomra kezembe veszek szabadpolcos könyveket. Tényleg találomra. Nem korlátozom érdeklődésemet ilyenkor semmilyen szakterületre. Azt tapasztalom, hogy nagyon gondolatébresztő tud lenni. De a kutatás-módszertani észrevételeimet majd egy másik cikkben írom meg, most térjünk vissza ide. Egyik békésnek induló napon a bejárattól kicsit jobbra a pedagógia folyóiratok előtt ácsorogtam, és kezembe vettem az 1900-as évek legelejének egyik Magyar Paedagógia folyóiratkötetét. A helyesírással, a fura címekkel, rangokkal és társadalmi intézménynevekkel egy kicsit küzdöttem, de ahogy elkezdtem a cikk mögé nézni, a tényleges tartalmat, a szándékot elemezni, azt éreztem, hogy rémesen mai. Leültem. Azt éreztem, hogy még a forradalmi célú cikkek, a szemléletformáló tanulmányok is éppolyanok, mintha ma írták volna őket. Persze nem mindegyik ilyen, de meglepően sok. A „monarchia” szót ki kell cserélni EU-ra, a pengőt, vagy koronát forintra, és kaptunk egy mai írást. Ha a nyelvezetet is változtatjuk, akkor meg tényleg úgy tűnik, mintha itt valami nagy átverés lenne a háttérben. Ez a cikk arról szól, hogy mi okozhatta ezt az érzést.

Azt találtam ki ott dühömben a Magyar Paedagógia 1902-es számával, és egy neveléstudományi PhD-vel a kezemben (ha a képzavart megbocsátják, ha nem), hogy a szakma meggyalázására egyszerűen elküldöm a Magyar Pedagógia (továbbiakban: MP) ma is létező irodájának (www.magyarpedagogia.hu) az egyik jóvágású százéves cikket reménykedve benne, hogy leközlik. Valószínűleg kis nyelvi pofozgatás után, némi fal irodalmi hivatkozás után, egy idősödő pedagógus álnevével ez ment is volna. Majd rá egy hónappal megírtam volna egy leleplező cikket. Azért nem tettem meg, mert alighanem a legtöbben félreértenék. Azt hinnék, hogy az újságot akarom lejáratni, és azt akarom kommunikálni, hogy a MP ócska. Sajnos sokkal-sokkal nagyobb a baj. Az a baj, hogy a MP jogosan közölné le. Az a baj, hogy a pedagógia egyszerűen nem haladt el messze ezek a cikkek mellett. Ugyanott toporgunk. Nem csak Magyarországon, hanem úgy tűnik világszerte.

Persze vannak olyanok, amik mellett már elhaladtunk, amiben pl arról értekeznek, hogy vajon érdemes-e az asszonyállatokat is írni és olvasni tanítani. De sajnos itt is van rossz hírem: a legnyomasztóbb, hogy nem a pedagógia haladt el ezek mellett, hanem a társadalom. És a pedagógia végülis csak tudomásul vette a tényeket. Nem az volt, hogy a pedagógusok nagy erőkkel elkezdtek valamit kutatni, megállapítottak valami forradalmian újat, majd szóltak a társadalomnak, hogy kár a nőket kihagyni a nevelésből, és a társadalom végülis beadta a derekát és engedett[1].

Szóval azok a nevelési szándékok, amiket egész neveléstudományi kutatói képzésem alatt valahogy sajátomnak, vagy hát legalábbis újnak éreztem, az valami olyan szándékok részhalmaza, ami évezredek óta talán itt kísért körülöttünk. Lehetséges magyarázat lenne, hogy rossz a neveléstörténet képzés, vagy a nagy sárga könyv nem ad jó képet, de talán ez sincs így.

Szerintem az olvasók jórésze (aki idáig nem tette le ezt a cikket) most nyilvánvaló érveket keres, amikre hivatkozva pár bekezdésen belül továbblapozhat rajtam. Kell legyen fejlődés a pedagógiában! – mondják ők. Gondolom, hogy az egyik ilyen adu-ász fejlődési etalon, a gyerekek verése, illetve a nem verése. Hiszen régen verték a gyerekeket a tanárok, ma már meg nem. Hát nem tudom, hogy ez mennyire igaz. Meg szoktam kérdezni diákjaimat, hogy tudják-e, hogy mióta tilos kis hazánkban a gyerekeket a tanárnak megütni, vagy diáktársat erre felbujtani. Általában 10-20-30 éveket szoktak a diákjaim tippelni. Merthogy ugye a szüleinket még, … hát verték az iskolákban. A helyes megoldás 140 év. Kiegyezés óta folyamatosan érvényben lévő törvényben van. Persze nem ez az egyetlen törvény, ami régóta érvényben van, de nem tartja be a társadalom (lásd pl.: ne lopj), de erről mégiscsak azt gondoljuk valamiért, hogy sikerül betartani. Vagy azt szoktuk gondolni, hogy most sikerült éppenpont. Engem még kisiskolás koromban vertek a tanárok egy elsőkerületi állami elitiskolában (egy iskola Budapest közepén és nem a határon). Nem csak engem, másokat is vertek. Nem csak egy tanár. Akkor hogy is van ez? Persze azóta biztos már senkit nem vernek, de könyörgöm ez húsz éve volt csak, a gyereket megütni akkor már 120 éve tilos volt. És a kedves olvasó húsz éve is továbblapozott volna?

Másik oldal is van. Nem csak csöpögős Mórában lehet arról olvasni, hogy vannak tanárok, akik sosem ütnének meg gyereket. És érdekes, hogy nem találtam viszont tanulmányt arról, ami az iskolai ütlegelés fajtáit segítene a tanárnak elsajátítani. Valószínűleg nagyon vastagon rakódik a visszatekintés homálya, elfedő, és kiemelő-képessége a múltra ahhoz, hogy bármit érdemlegesen most állítani lehessen. Talán ez mind csak mítosz. Talán engem sem vertek az iskolában, csak úgy emlékszem.

140 éve törvény, de mint szándék jóval korábbi. Locke 1600-as évek végén írja barátjának, hogy nincs értelme a gyereket megütni, mert rossz vért szül (Locke, 1771). Azt írja, hogy nemcsak, hogy fölösleges, hanem káros is. Tény, hogy a kétszáz évvel későbbi makarenkói pofontól ő sem zárkózik el. De vegyük észre azt is, hogy Makarenkót „gyerekek körében elért pedagógiai sikerei(ért) kötetek dicsőítették egészen az 1970-es évekig” (Hahner, 2005). Persze szeretjük azt mondani, hogy az a bizonyos 33 év csak egy rémálom volt, node ilyenfajta rémálomban van az országunk ha jól számolom az elmúlt 500 év kb 65%-ban. Vagyis nem lehet azt csak úgy félresöpörni azzal, hogy: „Áh! Ugyanmá! Hát senki sem gondolta az komolyan!”. De, azt bizony komolyan tetszett gondolni, mint ahogy ma is komolyan gondolunk mindent, amire az utókor esetleg majd megint valahogy másképp fog emlékezni.

Valószínűleg egyébként mindenen túl igaz lehet, hogy a tanári fizikai erőszak darabszámra csökkent, vagy legalábbis a trendvonal meredeksége negatív. De ezt, mint fejlődési etalon beállítani bántó túlzás.

Kőrösi (1902) cikke erre nagyon jó példa. Arról beszélt, – több mint száz éve – hogy miért teszünk úgy, mintha a verést már kiszorítottuk volna az iskolából, miért teszünk úgy, mintha csak a szüleinket verték volna az iskolában. Akkor (!) is azt hitték már, hogy ez egy megoldott probléma. A legvalószínűbb, hogy a gyerekek verése megmaradt mind a mai napig társadalmi szokásként. Sokan felhördülhetnek most, hogy ez nem igaz. Nagyon jó lenne azt érezni, hogy hát még itt-ott van egykét csökevény, ami megmaradt, de alapjaiban már nagy erőkkel kikopóban van a társadalmunkból a középkor eme része. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy nem azért mert ez az igazság, hanem azért, mert jó ezt hinni.

Azért részleteztem ennyire ezt a diákverős témát, mert Kőrösi (1902) cikke másért is érdekes. Csak azoknak akik bírják az absztrahációt: ez amit most írok, egy pedagógia cikk. Tehát ha tényleg nincs új a pedagógiában, akkor ez sem új. És nem is új valóban. Kőrösi cikkében számos vonatkozása ennek, amit most írok, megtalálható. Kicsit olyan ez az egész, mint az Ember tragédiája. Jönnek a jelenetek sorra, de valahogy mind mélyen ugyanazt mondják. Még nem sikerült annyira időn kívülre helyezkednem, hogy abszolút átlássam, hogy ez mennyire igaz, de talán sokkal jobban, mint szeretnénk.

Az én magyarázatom az egész jelenségre az, hogy a pedagógiai kutatások, forradalmak megadják a fejlődés élményét annak ténye nélkül. Ezt nem kell túl elvontan, túl tudományszociológiai alapon nézni, ez ennél sokkal egyszerűbb szintű állítás akar lenni. Kérem, hogy most pár mondat erejéig maradjunk azon az értelmezési síkon, ahonnan nézve például az orvostudomány fejlődik. Ha kezembe veszek egy orvosi cikket 1800-ból, akkor a „pióca” illetve „sárgaepe” szavakat hiába cserélem ki akármire, nem lesz mai cikk. Minden „agyvizenyő” szó helyett beírhatjuk akár, hogy keto-riboxi-monumeráz-Di-Hidrát enzim, az érvágást meg lecserélhetem aortokoronáriás bájpasszra, de értelmes cikket aligha kapok egy 1400-as évek végén megjelent csízió-szerű tanulmányból. Az orvostudományban az az érzésem, hogy mintha megindult volna egyfajta fejlődés valamikor az elmúlt száz évben, de visszatekintve az első párezer éven, eléggé semmit sem látunk. Képzeljük azt, hogy valaki 1700-ban nagy erőkkel hisz az orvostudomány akkori vívmányaiban, és mindenféle fejlődésről ír. Kiröhögjük így utólag csak szerényen, és nagyon sajnáljuk, hogy nem élhette meg azt a kort, amikor az orvostudomány befejezte a helybentopogást és valóban fejlődni kezdett. Optimista verzió az, hogy ha most a pedagógia fejlődéséről írok, akkor párszáz év múlva kiröhögnek. Mert az azt jelenti, hogy elindul a nagy fejlődés. Térjünk vissza a való világba most, ahol a tudományok fejlődése nem olyan egyszerű kérdés. Na itt már végképp nem merek semmit sem mondani.

Ahol én nem merek mondani semmit, ott beszéljenek a számok. Kutassunk! Azt lenne jó megvizsgálni, hogy vajon igaz-e az, hogy a pedagógia helyben topog. A konceptualizálás még valahogy csak-csak menne, de miután ezredszerre is belebotlottam az operacionalizálásba, nem nagyon tudom, hogyan léphetnék előre. Ha valakinek van ötlete, az szóljon. Nem felel meg a hipotézisnek ugyan, de érdekesnek tűnt egy olyan vak-vizsgálat, amiben azt próbáljuk vizsgálni, hogy vajon egy pedagógiai témájú tanulmányhoz rendelhető-e évszám. Vajon érezzük-e belül, hogy mikor tartott a pedagógiatörténet ott, ahol az a bekezdés megszülethetett?

Nekiálltunk egy mini kvantitatív kutatásnak. n=42 mintával töltettünk ki egy kis kérdőívet (mellékletben), amiben a hiányzó évszámokat kellett végzős, tanárszakos diákjainknak[2] megtippelni. Tíz rövid bekezdést emeltünk ki. Amiben nem szerepelnek olyasmi szavak, hogy: számítógép, monarchia, király, EU, Klébersberg, Rákosi, kompetencia, tusa, kard, stb.. Egyébként meglepően nehéz volt olyanokat találni, amiknek nem ismerhető fel egyetlen mondatából akár a kor szelleme. A 80-as évek automatizálási őrülete, a 60-as évek mozgalmi szele, a háború, a háború előtti időszak, a világválság mind-mind egészen jól olvasható nyomot hagynak a pedagógusok írásain, fogalmi eszköztárán. Ezért is csaptuk be a kitöltőket azzal, hogy azt állítottuk, hogy véletlenszerűen néhány bekezdés stílusát átírtuk újabbra, vagy régebbire. Amit egyébként nem tettünk meg, de ezzel akartuk elérni, hogy ne nyelvezet, hanem pedagógiai tartalom alapján tippeljék meg a cikk keletkezési évét. Valószínűleg volt némi rosszindulat is bennünk, mert igyekezhettünk inkább mai hangulatú régi bekezdéseket, és inkább avítt új cikkeket keresni[3]. Öt mai cikkrészletet kerestünk, és öt korábbit az elmúlt száz évből. Igyekeztünk nem semmitmondóakat választani. Hogy ez mennyire sikerült, ki-ki döntse el maga a részletek alapján.

A 42 emberen, a következőket állapíthatjuk meg:

36 listwise valid kitöltő, átlagosan 41 kérdésre válaszolt.

Átlagosan 17 évvel korábbinak gondolták a cikkeket. (Ez nem jelent sokat, mert lehet, hogy volt prekoncepciójuk arról, hogy a cikkek milyen eloszlásban vannak időben.)

Átlagosan 54 évet tévedtek a cikkeknél 87 év szórással. (Ez már viszont többet is mond. Volt persze egykét sokszáz évvel félrecsúszott tipp, ami kicsit meghúzta a statisztikákat, de a szóráson kívüliek elhagyásával végzett elemzés sem mond nagyon mást. Tény, hogy elég nagy a szórás. Ezt egyébként okozhatná a teszt alacsony validitása, vagyis hogy tippelgettek csak. Valójában azonban nem úgy tűnt, mintha félvállról vennék.)

Sajnos az 54 éves átlagos tévedés még mindig nem mond semmit hiszen, amennyiben mondjuk az orvostudományban ez öt év lenne, akkor sem lehet annál erősebbet állítani, tökéletes szakértők esetében sem, hogy a fejlődés üteme legalábbis lassabb. A helyben topogást ez nem magyarázza. Az már érdekes lenne, hogy a tévedés mikor milyen irányú, de azt valószínűleg a kérdőív összeállítóinak rosszakarata okozza, hogy döbbenetesen erős, és negatív a korreláció (-0,8) a tévedés előjeles nagysága és az évszám között. Egyébként elég nehezen tudna pozitív lenni, hiszen mai cikkekhez senki sem tippelne 2300-as évet.

Szóval összességében a kérdőív csak annyit bizonyít, hogy a végzős tanárszakos hallgatók rendkívül nagy szórással tudják csak megbecsülni azt, hogy mikori egy pedagógiai gondolat, ami nem különösen érdekes eredmény, hiszen az ónodi országgyűlést sem tudnák alighanem jobb pontossággal megtippelni.

Azért annyit talán mondhatunk, hogy nem annyira egyértelmű a pedagógia fejlődésének íve (továbbiakban: PFÍ), ha van ilyen, hogy ezen az íven tanárjelöltek el tudjanak helyezni pedagógiai gondolatokat. Ezt továbbvíve esetleg még arra kapathatjuk magunkat, hogy kifejezzük kétkedésünket abban, hogy vajon saját gondolataikat, reformtörekvéseiket, céljaikat, szándékaikat, pedagógiai fogalmaikat képesek-e napjaink tanárai a PFÍ-n elhelyezni. És itt egy kis kétkedés az már komoly eredmény. Szinte talán fontos is.

Remélem még beszélünk erről a témáról. Addig mindenkinek ajánlom, hogy csapjon fel nagyon-rettenetesen-de-szörnyen elavult tanulmányokat a pedagógia történetéből, és hámozza le a korszellemet és nézze meg jó alaposan, hogy mit talál. Fura élmény. 

Irodalom.

Locke, John. 1771. A gyermekek neveléséről.

Kőrösi Sándor. 1902. Iskolai fegyelmezésünk. In: Magyar Paedagógia

Hahner Péter. 2005. A rabszolgamunka szépségeiről. In: Élet és tudomány. 2005/16



[1] Vigyázat itt van a rendszerben egyébként még egy plusz rekurzió is, mert a pedagógiának nem kell egy generációnál tovább gyakorlatilag semmit sem győzködni. Vagy igen?

[2] Jobbára negyed-ötödéves tanárszakos hallgatók az ELTE TTK-n.

[3] Kicsit kellemetlen lenne ezért most tételesen behivatkozni, hogy melyik cikk kinek a tollából ered. Tisztelettel kérem az olvasókat elégedjenek meg azzal, hogy a bekezdések jobbára a MP-ból vannak. Aki meg nagyon szeretné tudni, keressen meg személyesen, a forráslistát természetesen szívesen rendelkezésére bocsátom.

2 komment


2007.10.19. 06:26 hanger

utánozva tanulá

a gyöngyösi múzeumban álltam egy mammutcsontváz mellett. kb egy fél órát bámultam, nem tudtam betelni vele. olyan mesés formái voltak, hogy csak nézni lehetett. csodálni. nem tudom egyébként mit, talán az erejét, vagy a nagyságát, de nem inkább szeretnivaló volt. de mielőtt abszolút átcsapok a saját érzelmecskéim elemzésébe visszatérek ide. azon meditáltam ott, hogy hogyan lehetett vajon, hogy az ősemberek meg tudtak egy ilyet enni, meg hogy hogyan lehetett, hogy egy ilyen hatalmas monstrum megöléséhez szükséges kompetenciákat átadják a gyerekek számára.
kezd egyre inkább kusza lenni bennem ez az utánozvatanulás. gondolkodom erősen, hogy hogyan is lehetett ez az előembereknél, ha tényleg voltak ilyenek. hogyan sajátította el a kisfiú a mammutöldöklést. nézte valami páholyból? vitték magukkal? nem az volt, hogy a kicsi gyerek az anyjával volt? ott meg mintha gyűjtögetés lett volna a napi program. de mit csináltak? vitte a mama a gyereket, és futottak a mamut után? vagy ehhez kellett a barlangrajz?
van egy szociológus, aki egy fiktív 2500ban játszódó ásatással kapcsolatban ír arról, hogy kiásnak, egy úgynevezett MOTEL-t, ami a kései humanoidok áldozati helye volt. nagyon kellemes olvasmány, kár, hogy nem jut eszembe, hogy ki írta, de az a lényege, hogy minden olyat, ami számunkra ma profán, azt beleburkolja valami vallásinak tűnő köntösbe. (azt bizonyítja ezzel, hogy ami nem érthető könnyen számunkra, azt szeretjük vallásként értelmezni) "és beleürítették áldozati adományukat az isteneknek egy porcelán edénybe. áldozati adományuk felhozására etilalkoholtartalmú folyadékokat használtak, ami lehetővé tette, hogy bódult áldozati állapotba kerüljenek" stb... (egy vécébe okádó emberről van szó)
azt hiszem a barlangrajz, amiről azt tanultuk folyton, hogy valami szertartásokhoz kell, nem más mint egyszerű oktatástechnikai segédlet. profanizálok.

1 komment


2007.10.19. 06:22 hanger

technika

most jöttem rá, hogy miért nem használunk oktatástechnikai eszközöket, és hogy miért undorodom a távoktatástól. én speciel szinte sosem használok szemkontaktuson kívül semmit, még krétát sem. oktatástechnikát tanítok, de sosem jutott még eszembe csinálni egy PPT-t ehhez. és most megértettem, hogy miért. sajnos csak obszcén példát tudok, kérem elnézni.
az oktatástechnika, olyan mint a technika az ágyban. száz kísérlettel bizonyíthatják, hogy a vibrátor 2,37-szer több orgazmust tud eredményezni, és hogy mennyivel rövidebb idő alatt, meg hogy mennyivel olcsóbb, és mennyivel kevesebb odafigyelést igényel mindkét fél számára. csakhát épp ez az, hogy szeretünk odafigyelni, és szeretjük, hogy ilyen "kényelmetlen" a rendszer, szeretjük, hogy egy idő után alig lehet elemet cserélni a humanoidban, szeretünk kifáradni, szeretjük abbahagyni, ezt az egészet úgy ahogy van, ahogy az istenek teremtették, úgy szeretjük.
meg lehet könnyedén győzni, hogy bizonyos emberek között, bizonyos helyzetekben, egy harmonikus kapcsolatban szerepet kaphat egy ilyen technikai izé, de arról nem hiszem, hogy bárki meggyőzhet, hogy boldog párkapcsolatot alakíthat ki egy nő egy vibrátorral. (ez a távoktatás. a tanártovábbképzés távoktatásban, az meg olyan mint egy férfi vibrátorral) aki már tanított, az tudja, hogy milyen, amikor magyarázunk valakinek és az megérti. egyfajta szellemi orgazmus. a másik emberben való tantuszleesés az ami jutalomértékű a pedagógusok számára. ezért megy tanítani. és valami hasonló van a diákban is, tanulni is jó persze, de azért azt is mintha élveznék, hogy a Teri-néni boldog, hogy megértettünk valamit. talán tényleg van egy ilyen kölcsönös orgasztikus élmény mindkét félben. és akkor meg lehet, hogy érthető, hogy miért is nem szeretjük sokan ezt technikával segíteni.
persze ezt nehogy valaki saját magára vonatkoztatva értelmezze, ez csupán egy vonásrészlet a nagy egész oktatástechnikában. és talán nincs is igazam.

9 komment


2007.10.01. 07:09 hanger

okt-fil tan

Azon gondolkodom, hogy hogyan kéne oktatásfilozófiát tanítani. Vagy túl kusza még amit gondolok, vagy tényleg van benne valahol egy rekurzió. Tudom, hogy elvileg semmi bonyolult, hiszen csak egy esetleges tárgy a sok közül, de éppen ezért. Az alternatív oktatást sem lehet úgy tanítani, hogy Steiner életéről beszélünk.

5 komment


2007.10.01. 07:08 hanger

ámor vagy társadalom

Ahogy ámor nyílvesszője rettentő pontossággal talál célba osztalyok közott, úgy az elvégezni szándékozott, illetve elvégzett tanulmányok is. Csak azt nem tudom, hogy miért. Különböző technikákkal segíteni ezt teljességgel fölösleges. Azt hiszem nincs kedvem többé oktatástechnológiát tanítani. Maga a folyamat is, és az eredmény is oktalanság. Sokat segített ebben belátni, hogy olyan helyen dolgozom, ami aktívtábla-kompetencia-központ akar lenni.

4 komment


2007.09.27. 07:47 hanger

mi a baj a multimédiával

írtam egy ilyen cikket az új pedagógiai szemlében, ha akarod ovasd
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2007-02-np-Hanczar-Mi
ezt írták róla:
"A szerző kissé szarkasztikus s egyben kritikai hangvételű írása az öncélú, nem ritkán ellenőrizetlen, pedagógiai és informatikai szempontból is kifogásolható iskolai multimédia-kultusz jelenségére hívja fel a figyelmet. Szemlélete korántsem multimédia-ellenes, pusztán ráébreszt a korlátaira, s óva int attól, hogy a pedagógia, szűkebben az ismeretelsajátítás minden bajára gyógyírként kezeljük ezt az egyébként sokféle lehetőséget magában hordozó eszközt."

2 komment