egy félkész cikk. gondolatok. de talán nem túl kuszák. ha van valakinek kedve és elszántsága gondolkodni, vagy beleírni. tegye azt. kicsit ollóztam rajta, hogy rövidebb legyen. ezt jelzik a csillagok. és persze nem tudom, hogy egy zenetanár mire megy ezekkel a gondolatokkal. azt sem tudom, hogy érthető-e.

----

Anyám nagy focirajongó. Egyszer el is vitt egy meccsre. Talán nyolc éves lehettem. Azelőtt se, azóta sem értem, hogy mi vehet rá embereket arra, hogy mások szeme láttára focizzanak, vagy hogy elmenjenek megnézni. Elképzelhető mennyire értek hozzá. Van jó pár dolog, amihez annyira sem konyítok, mint a focihoz. Ilyen például a zenetanítás, vagy a hangszeres oktatás. Vagyunk ezzel néhányan így. Ez még nem szégyen önmagában. Viszont most arra készülök, hogy bekiabáljak a közönség soraiból a zeneoktatásba, hogy szemüveget a bírónak. Ez már inkább szégyellnivaló. Az alábbiakban nagyon igyekszem ezt valahogy úgy elmondani, hogy egy lelkes, alázatos amatőr meglátásai üssenek át rajta, és talán így sikerül elkerülnöm azt, hogy „csupán” a szakértelem teljes hiánya miatt, annyi figyelmet se szenteljenek rám, mint a bíró a kritikusaira.
Hogy mégegy dolgot felhozzak, amihez szintén nem értek: a nyelvtanításból fogok példát hozni. Amennyire látom a nyelvtanításban volt az elmúlt években egy izgalmas paradigmaváltás. Nem is olyan régen még az volt, hogy sokat gyakoroltuk fejből a görög tragédiákat, Vergilius sorait és az volt a feltételezés, hogy ha valaki elég sokszor elmondja hibátlanul azt, hogy:
-    a váza a szekrény tetején áll
-    a szekrény a szoba közepén áll
-    ármá virumkve kánó kví trójé primusz …
És megtanul egy marék nyelvtani szabályt, akkor valahogy képes volt idővel hibátlanul kimondani azokat a mondatokat, hogy:
-    a váza a szoba tetején áll
-    a szekrény a váza tetején áll
-    a váza a szekrény közepén áll
Ha valaki kellően sok ilyen mondatot ki tudott mondani, azt idővel nyelvtudásnak neveztük.
Aztán volt sok reformszellő, és ma már kommunikációközpontúságról, meg olyasmiről beszélnek, hogy a diákokat minél előbb be kell kapcsolni az idegen nyelven történő kommunikációba. Már akkor, amikor még csak annyi tud, hogy jesz-nó. Valami olyasmi feltételezés állhat a háttérben, hogy idővel így is meg lehet tanulni egy nyelvet. Elvégre legtöbben így tanultuk meg az anyanyelvünket. Sőt a legtöbben így tudnak nyelvet tanulni egyáltalán. Ezért nem kell folyton körmössel, vagy egyessel azonnal hibátlanságra nevelni a gyerekek mondatszerkesztését.
****
Ha jól értem emiatt van kedvük beszélni, és az fejleszti a nyelvtudásukat. A partvonalról nézve ez valami olyasmit jelent, hogy a nyelvoktatás felismert valami fontosat, és most a szerint is cselekszik (vagy nem).
****
Mint kicsi korom óta interdiszciplinaritással foglalkozó kutatónak, az a mániám, hogy különféle területek között veszek észre hasonlóságot. Ami vagy igaz vagy nem, de szerencsére ezt már nem az én feladatom eldönteni. Most éppen a nyelvtanítás és a zeneoktatás közötti hasonlat foglalkoztat. A doktorimban sokat írtam már arról, hogy a nyelvtanítás módszertanából az informatikaoktatás sokat meríthetne.
****
Most arról fogok írni, hogy miként kéne zenét tanítani.
Hipotézisem arra épül, hogy a zene egy nyelv a sok közül (zenetanároktól, zenekedvelőktől amúgy is oly gyakran lehet hallani olyan metaforákat, amelyek erre építenek). Ez persze hihető szlogen, de attól még nem igaz. És persze még ha igaz, akkor sem következik ebből a hipotézisből az, hogy nyelvként kéne tanítani. Ezeknek az állításoknak a bizonyítását, vagy cáfolatát másra hagyom. Ami itt alant következik, az pár érvecske, amit fel tudok hozni arra, hogy talán nem teljesen légbőlkapott a párhuzam.
Miért van az, hogy annyi ember tud, és szeret fütyörészni? Miért fütyörésznek néha az emberek? Miért dúdolásznak? Miért nem tanulunk az iskolában fütyülni, és miért nem tanulunk dúdolászni? Persze nem minden az iskolába való, de miért oly ritka, hogy valaki felnőtt korában otthon saját, vagy mások szórakoztatására zenéljen. Az a gyanúm, hogy a 8-10 éven keresztül zenélni tanuló emberek felnőttkori zenei aktivitása összehasonlítható az orosztanítás következményeként létrejövő kommunikációs képességgel.
Vonnegut írja a Bluebeard-ban (egy idős festőművész visszaemlékezése amolyan Vonnegut-osan), hogy régen egy festő festhetett kedvére, csodájára jártak sok faluval arrébbról, de ma, amikor a tömeges, minőségi, színes nyomtatás filléres dolog, a világ legjobbjaival kell felvegye a versenyt. Ez a festők tragédiája. A rádió, meg a mindenféle lejátszható zene nyilván valamilyen értelemben versenyre szólítja az amatőr zenészeket. De talán ez nem igaz. Persze megcsodáljuk a hatalmas tehetségeket, akik egymaguk játszanak egy négykezes Liszt darabot balkézzel, becsukott szemmel, de egyre több helyen látok valamilyen poszt-poszt-indusztriális-neoretro-humanizmust. Ha igazán visszagondolunk életünk legnagyobb zenei élményeire, akkor legtöbbünknek nem a milánói szkála fog eszünkbe jutni (és nem csak azért nem, mert sosem jártunk ott), hanem egészen mások (és itt most saját magamról fogok beszélni):
-    amatőr apa és ha lehet még amatőrebb fia, akik egy kis délszláv faluban szívhezszólóan doboltak egy kis téren este
-    egy svájci pizzázó, ahol a szakács kijött szakszofonozni, amikor nem volt rendelés
-    a lellei kikötőben egy exhibicionista bácsi, aki az „in silentio”-t játsza esténként
-    egy cigány négyes, akik utálják a folklórt, csak a turistáknak ez kell, viszont a kedvemért eljátsszák „a csitári hegyek alatt”-at bossa novában
-    a barátnőm diplomahangversenye
-    ócska blúzkocsma ügyetlen zongoristával, de a lelkébe befogad
-    anyám zongorázik otthon
Nem igaz az, amit Vonnegut mond. Csak mértékkel. Nem biztosít fellépési lehetőséget, se megélhetést az, ha valaki mesterien fütyörészik (hacsak nem falazás közben teszi mindezt). De mégis a lelkünkből néha előtörő érzelem-kifejezési késztetésnek lehet, hogy így tudunk legjobban megfelelni, és talán ez az a nyelv(!), amivel bizonyos területeken a legjobban megértjük egymást.
Valami olyasmire gondolok, hogy helyezzük a zeneoktatás, a hangszeres oktatás központjába az érzelmek kommunikációját anélkül, hogy azon rettegnénk, hogy technikailag hogyan tudják ezt majd diákjaink egy adott hangszeren megvalósítani, ahogy a nyelvtanárok sem rettegnek ma már azon, hogy úgy kezdjenek el a diákok beszélni egy adott nyelvet, hogy fogalmuk sincs a nyelvtani szabályokról, és az alapvető szókincsük is több mint hiányos.
A zeneoktatás így nem akkor ér véget, amikor a szülők megunják, vagy nem képesek a gyereket elhajtani hegedülni, hanem amikor a gyerek a saját érzelemkifejezési igénye, és a befektetett munka által elért előrelépés határhaszna megegyezik. Vagy valami ilyesmi. Magyarul mondva, az ember akkor zenél, vagy hallgat zenét, ha az segít megélni az érzelmeit, vagy akármit, amire a zene a legalkalmasabb az ő számára. És akkor hajlandó forrást áldozni a tanulásába (pénzt, időt, türelmet, szomszédok béketűrését), ha ettől a befektetéstől az ő számára hatékonynak tűnő módon tud előrelépni. Ha a mikroökonómusoknak egy kicsit is igazuk van, márpedig a világot egész jól leírja az a modell, ahogy az emberekre gondolnak, akkor ez a modell valószínűleg a tanulásra is valahogy alkalmazható.
Azt látom, hogy addig-addig tanítják a legfontosabb alap dolgokat, amik mindenképp kellenek, amíg le nem telik a nyolc év, amíg el nem csomagolja végleg a tanuló a hangszerét, hogy utána sose játsszék rajta.
A tökéletes utáni vágyra való nevelés éppúgy blokkolja a zenei nyelven való megszólalást, mint ahogy az az idegen nyelvekkel történik. Mindenkinek adódik az életében pár hét, hónap, vagy akár egy fél év, amikor nem zenél (utazás, betegség, munka). A leglelkesebbek is gyakran nem tudnak utána a hangszerükhöz visszatérni, mert már nem szól úgy, ahogyan korábban. Ha az elvárásokat nem igazítjuk egészen máshoz, akkor a felnőttek nem fognak tudni zenélni.
Személyes vonatkozása is van ennek a cikknek. Mint elméleti gondolkodó, mint matematikával foglalkozó ember leültem a zeneelmélet mellé. Elég hamar betermeltem a fejembe egy jelentősebb adagot belőle. Hajtott a kíváncsiság, és megnéztem hogy szólal meg mindez zongorán. Három éve vettem egy zongorát, és elkezdtem játszani. Ami hiányzott az ujjaimból, azt bőséggel pótolni tudta a fantáziám. Nem igaz az, hogy sokat kell tanulni, mielőtt bármi szépen megszólal. Egy évvel később már a kutatók kocsmájában improvizáltam, és szó sincs róla, hogy tehetséges lennék.