Van egy könyv, aminek a címe: „Virágot Algernonnak” (Flowers for Algernon). Daniel Keyes írta. Egy egérkísérletről szól, amiben a fehérköpenyes tudósok valami spéci technológiára rájönnek, amivel egy egeret minden elképzelést felülmúlóan intelligenssé lehet tenni. Olyan útvesztő-feladatokat old meg játszi könnyedséggel, amiken Einstein is alaposan elgondolkodna. Hanem aztán az idő előrehaladtával az egér egyszercsak elkezd furán viselkedni. Nem érti senki. Talán rájött az egér valamire? Átlátott valamit, amit azok sem láttak át, akik a kísérletet végezték? Feszül a dráma, mígnem az egér elpusztul vagy megszökik – nem emlékszem. Talán inkább megszökik, ha már olyan baromi jó az útvesztők megoldásában. Ugyanazt a „gyógymódot” kipróbálják egy fogyatékos emberen is, aki szép lassan nemcsak meggyógyul, hanem elképesztően szuperintelligens is lesz. Annyira intelligens, hogy rájön például arra is, hogy hol a hiba abban a gyógymódban, amit ő maga kap. Tudja, hogy megint fogyatékos lesz. Még nagyjából józanul meglátogatja azt a szanatóriumot, ahol majd élni fog és később valóban oda is kerül. Remélem jól emlékszem a történetre. Most a történet a fontos.

Bár látszólag egyáltalán nem ide tartozik, de azért megjegyzem, hogy a történetekkel mindigis bajom volt könyveknél. Közoktatásban töltött éveim alatt mindig a szereplők nevét, kapcsolatrendszerét és a cselekményt kérték számon irodalomból. Hiába magyaráztam, hogy becsületszavamra elolvastam azt a bizonyos könyvet, sosem hitték el, ha nem tudtam hibátlanul leírni a főszereplő leánykori nevét, és nem tudtam a cselekményt pontosan. Jó esetben annyit tudtam a „Bűn és bűnhődés” végigolvasása után, hogy alighanem R-betűvel kezdődik a főszereplő neve, és hogy kifejezetten érdekesen évődik és meditál egy kettős gyilkosságon. Mások a fontosak nekem. Érzelmek, helyzetek, színek, szagok, hangulatok vagymi. Ahogy az íróknak is. Szerencsére ma már büntetlenül tudok olvasni. Nagy előrelépés az életemben.

De hogy visszatérjek eredeti fonalamra: az Algernon mese számomra egészen másról szól. Nem emberekről és egerekről, hanem szervezetekről. Sőt talán inkább nem is a szervezetekről, hanem szervezetfejlesztésről. Hazánkban a szervezetfejlesztés valami olyasmi fogalom, amit még alig-alig értünk. Általában egy cégre gondolunk, ami új osztályokat, részlegeket kap, vagy egy ártatlan fókabébik megmentésért küzdő gittegyletre, ami végre megfogalmazza, hogy mit és hogyan akar, vagy valami hasonlóra. Az igényesebb szervezetfejlesztők szervezetfejlesztési képe ennél sokkal összetettebb, árnyaltabb. Egyrészt korántsem kizárólagosan névennevezett, hivatalos szervezetekre gondolnak. Gondolhatnának egy szakkörre is. Három olyan ember is már egyfajta szervezetfejlesztés alanya tudna lenni, akik némi sör mellett jobbára közösen elgondolkodnak, hogy hogyan rázzák fel az iskolájukat, vagy hogyan nyugtassák meg, és akár tesznek is valamit. Amint két-három ember elkezd együtt dolgozni, például tanítani és tanulni, szerepek, feladatok, felelősségi körök kezdenek megoszlani, személyes és közösségi célok kezdenek megfogalmazódni. Eleinte ugyan hatalmas a homály, senki nem lát semmit tisztán, de valami elkezd akkoris tisztulni.

Az Algernon mesében én éppen ezt látom. Valami csoda hatására elkezdődik egy fogyatékosságból, egy állati csordalétből egyfajta tisztulás. Neuronok kapcsolódnak, bomlanak, rendszer alakul ki, megilyesmi. Egyre világosabbá válnak a dolgok. Ha valakit nagyon érdekel, akkor mázsányi irodalma van a szervezetek életének, én amúgyis kontár vagyok benne, nem akarok erről részletesen írni. Csak annyit akarok kiemelni, hogy a létrejövő szülemény ilyenkor szép lassan megfogalmazza saját létének értelmét, céljait, fogalmait, normáit, értékeit, viszonyrendszerét megmittudoménmit. Na és innen válik a dolog számomra érdekessé.

Közoktatásban, egyetemen nem túl ritka jelenség, hogy létrejönnek olyan közösségek, szerveződések, hovatovább alszervezetek, amik olyan igényeket igyekeznek kielégíteni, amikre abban az intézményben valamiért nincsenek intézményesült kiélési csatornák. Például, hogy legyen „élet”, „mozgás” valahol, ahol előtte nincs, lehessen olyasmit tanulni, amit előtte nem. Életet teremteni jó. Megosztani gondolatokat jó, jutalomértékű.

Ahogy visszaemlékszünk diákéveinkre, gyakran olyan helyszínek jutnak eszünkbe, ahol a délutánjainkat töltöttük. Lelkes fizikatanár esetében egy fizikaszertár, lelkes rajztanár esetében rajzszakkör, vagy egy nem túl ellenséges könyvtáros esetében a könyvtár, vagy a tornaterem, vagy akármi iskolán kívüli hely. Házi feladat: ki-ki gondoljon vissza. Érdemes azért észrevenni, hogy a diákok jelentős része nem azért tanul valamit mert pont az érdekli nagyon, hanem mert ahhoz van jó szakkör.

Azt látom, hogy ezek a kis szervezeti képződmények az esetek igen nagy százalékában hasonló kórfolyamat során meghalnak. Ezzel nincs semmi baj, gyakran kifejezetten üdvös is egy ilyen halál. Sikertelen a kísérlet. Sokszor viszont gyönyörűen virágoznak ezek a képződmények, majd utána úgy kezdenek bele a hanyatlásba, hogy szinte senki sem akarja, hogy megszűnjék. Virágot Algernonnak. Az ilyen szépségesen felvirágzó és utána mégiscsak megszűnő képződmények jelenségét én most ezennel elnevezem Algernon-jelenségnek.

Azon gondolkodom egy ideje, hogy miért van ez így. Elvégre a virágzás után – még ha hervadás is jön – elvileg nem kéne kipusztuljon az egész nyomtalanul.

Kedvenc kollégámmal (Blénessy Gabi) három ilyen képződménynek az életét néztük végig. Mind a három pont ugyanazt csinálta. Szétválasztódott a sötét és a világos, egyszercsak észrevette magáról, hogy létre van jőve, elkezdte kifejezni magát, kitalálni saját céljait, amik szép lassan elválasztódtak a személyes céloktól, meghatározta eszközeit, normáit. Amint ezeket megfogalmazta, kimondta és képviselni kezdte, azonnal szembeszélben találta magát. Minél erősebben állt, minél jobban kihúzta magát, minél egyenesebben tartotta a gerincét, annál nagyobb volt a közegellenállása, mígnem egy erősebb lökéssel végül kicsavarodott a gyökere.

Van az az indiános vicc, amikor megbotlik a ló és az indián azt mondja, hogy „Egy!”. Háromnál lelövi a lovat. Persze a vicc csattanója nem ez, de azért egy gondolatot jól fejezi ki. Három mérési hiba nincs. Kell, legyen valami természetes, valami szükségszerű, valami nyilvánvaló abban, hogy ezek a szakkörök, részképződmények, gyakran ilyen formában elbuknak. Azt hiszem nem csak mi élünk át ilyeneket.

Azért nevezem Algernon jelenségnek, mert az elbukására a szervezet saját maga kellene legelőször rájöjjön. Azt hiszem a megszűnésben gyakran szerepet játszik az, hogy mire meg tudja fogalmazni egy képződmény saját magát, akkorra válhat világossá, hogy céljai, normái, eltérnek a bennfoglaló iskolától, intézménytől. Persze nem a kimondott dolgokkal van baj. A kimondatlanok, amik igazán ölnek. Sőt a legnagyobb baj azokkal a csöndes normákkal van, amiknek a hivatalosan ki van mondva, hirdetve az ellenkezője. Miközben teli torokkal azt mondja egy pedagógiai program, hogy a jövő kreatív elméit neveljük, kimondatlanul ott áll lesben a „fegyelem”, a „rend”, a „tanórák alatt a csönd”, a „tekintély” és más olyan közösnek hit normák, amik egyáltalán nem biztos, hogy közösek, és egyáltalán nem biztos, hogy a fennen hangoztatott célokat szolgálja. Én úgy látom, hogy ilyesmi helyeken van a probléma gyökere valahol.

Ha valaki él egy iskolában, él egy iskolának, dolgozik egy iskolában, dolgozik egy iskolának, vagymi, akkor idővel megjelennek benne bizonyos igények. Például szeretné, ha az ő szeretett valamilyen dolga, tudása, képessége továbbadódna. Ilyeneknek a továbbadása orángutánoktól felfelé jutalomértékű, nem csoda hogy egyes pedagógusok ugyanezt megélik. Az egyszerű tantárgyszerű tartalmak átadásra gyakori kísérlet a formális oktatás ismert csatornája: bemegy az órára, megtartja, hazamegy. Van egyéb ezernyi forma is. Lehet, hogy van köztük hatékonyabb. Az igazán nagy baj egyébként a nem tantárgyszerű ismeretelemekkel, vagymikkel van. Azokkal van a baj, amik ugyan meg vannak fogalmazva helyi tantervekben, az iskola küldetés-nyilatkozatában, vagy akármilyen más tantervekben, de mégsem tudnak a hagyományos csatornán átadódni. Vagy esetleg terjedni, öröklődni, tovább élni. Például ha azt mondja az iskola, hogy az életre nevel, vagy művészetoktatási intézmény, vagy tesz a fizikai és mentálhigiéniás egészségért.

Most egy egyetemi példát fogok mondani. Valami rejtélyes okból fontosnak tartom, hogy a diákjaim vizuálisan műveltek legyenek. Ha jól csinálom, akkor idővel megtalálnak azok a diákok, akik valami ilyesmivel kielégíthetők, vagy esetleg direkte erre vágynak.

Ha én a vizuális neveléshez tartok egy órát, ahol a művészettörténet által elismert nagy emberek nagy fényképeit, vagy nagy festők festményeit elemzem fennhangon, esetleg kicsit recsitálva, akkor ha van elég tudományos rangom, akkor senki sem meri vitatni, hogy ez így jó. Ha még adok ki hozzá jegyzetet, akkor meg végképp jó. Sőt még a diákok sem elégedetlenek. Hogy vizuálisan mennyit fejlődnek a félévek alatt, és utána mennyit fejlődnek, az már más kérdés. Ezt nem nagyon kérdezi senki. Hogy esetleg még az életük más területén is fejlődnek, az meg végképp nem biztos, hogy érdekes.

Ha nem frontálisan leadom az anyagot, hanem más eszközökhöz folyamodom, amik esetleg a pedagógia, vagy a pszichológia elmúlt háromszáz évében elért eredményekre alapoznak, vagy ad absurdum a józanészre, akkor már a helyzet korántsem egyszerű. Ha vannak jól mérhető és fogható eredmények, mint pl kiállítások, albumok, nagynevű öregdiákok, neves szakemberek támogatása, akkor esetleg meg lehet győzni értelmesebb embereket, hogy ez jó módszer, jó dolog, de sajnos ez kevés. Most jön a lényeg: ha születetten nem passzol bele abba a rendszerbe, ami megszülte azt az igényt, ami miatt létrejött a szerveződés, akkor mivel később sem fog tudni belepasszolni ez a rész-szerv az egészbe, ezért egyszerűen eltaposódik. Általában olyan részképződmények jönnek létre egy oktatási intézményben, amik olyan igények kiélésére szolgálnak, amire a rendszer nem biztosít csatornát. No ez a kettő együtt az, ami az Algernon jelenséget okozza. Nem tudom, hogy eléggé érthető volt-e. Szóval van egy igény a diákokban, amit ki lehetne elégíteni. Az intézmény hangosan azt is állítja, hogy ezt szeretné. A tanár kitalálja, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani, aztán meg is valósítja. De azzal nem számol, hogy ez az igény éppen azért nem volt kielégítve, mert a kiélési csatornák nem passzolnak a rendszerbe. És a létrehozott kiélési csatornák, amint rendesen megindulnak, büdösek lesznek az intézmény számára, és elkezdik öntudatlanul eltaposni, mint az orrszarvú a tüzet.

Vagyis a diákok szeretnének mondjuk rajzolni. Van egy tanár, aki szívesen is rajzol. Van egy közös iskola ahol ezek a gyerek vannak és ott tanít ez a tanár. Mondjuk a tanárnak van még szabad ideje, vagy akár az iskola engedélyezi számára, hogy csináljon egy szakkört munkaidejében. Ez idáig mesés. Az iskola azt hirdeti magáról, hogy művészetre nevel és van rajzszakkör. A világ rendjén van. A baj általában akkor kezdődik, amikor a gyerekek fejlődni kezdenek. Ha van köztük olyan, aki megfogalmazza a céljaikat, akkor kezdődik a dráma. Mert milyen célokat fogalmazna meg egy ilyen közösség? Legyen minden terem fala egyenletesen fehér? Legyen egyenkeretben a keleti blokk űrhajósainak a képe a folyosón? Legyen az ének terem olyan, hogy körben színes kartonlapra hitványul felragasztott egyébként is rettenetes képek legyenek az úgymond fontosabb zeneszerzőkről? Valószínűleg nem. Ha elég jól nevel a rajztanár vizuális igényességre, akkor a diákok vizuális fájdalmat élnek meg. Olyan mintha egy tisztaságmániás csoportnak kéne egy szeméttelepen fejest ugrálnia.

Ha a felettes elég „rendszerető”, akkor ez idővel egyszerűen tragédiába fullad. Vagy a diákok és a tanár szenvednek, és egyszerűen tartalmát és erejét veszti az a szellem, amit a tanár képvisel és amit a diákok szeretnének, vagy ellenállásba kezdenek, és alattomos módon jó képeket ragasztanak a falra, festékes kézzel tapicskolják össze a rajztermet. Ennek meg attól függően, hogy mekkora bunkó a főnök, következményei vannak. Vagy a képek kiabálva összetépkedése és a fal visszafestetése a renittensekkel, vagy valami hasonló lesz a vége. Innen nincs tovább hova menni. Az utolsó fejezet az, hogy a szerencsétlen rajztanár ül a körbemeszelt falak között a termében, a sorba rendezett padoknál, ahol vizuális igényességre kellene neveljen. Minek? Ez volt a történet rajztanár oldaláról nézve.

A vezetőnek sem lehet sokkal kényelmesebb az élet. Megszokott egyfajta rendet, és esetleg mint főnök, azt látja fő céljának, hogy a rendet fenntartsa. Azt akarja, hogy a dolgok úgymond jól menjenek. Ki lehessen adni a termeket, nem iskolai célokra is akár, hogy bejöjjön belőle pénz saját projektjének, vagy az iskolának. Festékes falakkal, vagy esetleg egyenként más színűre festett padokkal ezt nem lehet. Azért ment tanárnak, mert szerette a magasított katedrát. Esetleg már azzal is gondja van, hogy a diákokkal egy magasságban álljon. És akkor jönnek valami szakkörösök, akiket még hagyott is egy darabig békében, sőt még büszke is volt rájuk, és összefestik a rohadékok a falat. Miből lesz pénz a károk helyreállítására?

Ha a rajzszakkör annyiból állt volna, hogy két-három fura gyerek, köcsögöket, félbevágott mákfejet, kockát, és drapériát rajzolt volna rogyásig, akkor rendben lett volna. Így, hogy sokan vannak, közösséggé szerveződnek, és esetleg kicsúsznak a tanár közvetlen irányítása alól, mert mondjuk esetleg van köztük egészséges öntudatú ember is, pláne ha ez egy egyetemen van, akkor már nem a tanár felel mindenért, akkor meg egyetlen lehetőség marad a főnöknek. Eltiporni. Mert különben nem áll helyre a rend. Valószínű azért szükségszerűen fojtódnak el ezek a saját magukat megfogalmazó kezdeményezések, mert felülről kontrollálhatatlanná válnak és így a hatalom birtokosainak félelme nem teljesen indokolatlan. Akkor érez taposási ingert a vezetés, ha nem tudjuk bizonyítani mi tanárok, hogy maximálisan uraljuk a szakköröseinket. Nem csak a cselekedeteiket, hanem az elvárásaikat, a vágyaikat és az álmaikat is.

Sohase magyarázz semmit rossz szándékkal, amit egyszerű korlátoltsággal is lehet! Mint szociológus hallgató, sokat meditálok ezeken a folyamatokon. Egy iskola, egy közösség, egy rendszer, egy kezdeményezés, egy csoportosulás hogyan alakul mindenfelé egymásra ható rendszerré. Talán eléggé közismert, hogy hivatkozni tudjak rá, hogy a társadalmi csoportok általában nem akkor a legelégedetlenebbek, amikor rossz nekik, hanem akkor, amikor a fejlődés mértéke kisebb, mint amit ők elvárnának. A közösség elvárása meg korántsem lecsengő vagy lineáris. Miért lenne az?!

A fentiek meg nem értik az egészet. Hálátlannak látja a főnök a rajztanárt, aki megkapta a rajztermet, még kapott esetleg húszezer forintot is pár éve zsírkrétára, és még mindig elégedetlenkedik, és annyira nem képes, hogy kordában tartsa a diákjait. Még jelen is volt, amikor a diákok kéznyomot helyeztek el a falon.

Ilyenkor mindig az erősebb nyer. Az a megfigyelésem, hogy 68 óta nem kérdés, hogy a bennfoglaló intézmény az erősebb. A tanár vagy betörik, vagy elmegy egy alternatív iskolába, ahol nem vágják a fejéhez ha kicsit átrendezi a termet, a diákok meg a legvalószínűtlenebb módon egyszerűen visszasüppednek. Megnézik előtte még azt a helyet, ahol fogyatékos éveiket fogják tölteni, megkérdezik, hogy fáj-e az elektrosokk. Utána pedig alkalmazkodnak. Az elektrosokk fáj ugyan, de kit érdekel, amikor a fájdalom emlékét is törli. Nem tudnak a neuronok úgy kapcsolódni, hogy rossz emlékké álljon össze a tapasztalás. Tudomásul veszik, hogy a világ olyan amilyen. A legelemibb emberi jogaiknak az eltiprását is könnyedén tűrik. Ahogy látom egyetemeken és közoktatásban egyaránt. A neuronok eltűrik, hogy a kapcsolatok felszakadozzanak, és az agy leépüljön. A rendező elv, meg továbbáll. Ez az Algernon jelenség.

Kutatócsoportomat tíz éve Algernon kutatócsoportnak neveztem el. A kutatócsoportban már lassan két éve beállt a klinikai halál. A fotós közösségem szintén megörökölte az Algernon nevet. Algernon Fotós Csoportnak neveztük el. Nem is gondoltam, hogy a név ennyire találó. Nomen est omen.