Ajánlom a cikk elolvasása előtt kitölteni a mellékletben található kérdőívet.

Az a gyanúm, hogy a pedagógia nem fejlődik, hanem csak azt az élményt adja, mintha fejlődne.

A Széchenyi Könyvtárban szoktam kutatónapjaimat tölteni. Szeretem a rituáléját ezeknek a napoknak. Már várom a magasba repítő liftet a két gombbal, amire rejtélyes okokból csak „F” és „5” van írva. Szeretem azt az egy órát, amíg megjön a legelső könyvem. Ezt az időt a világ félresöprésével töltöm. Ilyenkor nem válaszolok a leveleimre, nem is lépek kapcsolatba senkivel, hanem mászkálok az általános olvasóban, és találomra kezembe veszek szabadpolcos könyveket. Tényleg találomra. Nem korlátozom érdeklődésemet ilyenkor semmilyen szakterületre. Azt tapasztalom, hogy nagyon gondolatébresztő tud lenni. De a kutatás-módszertani észrevételeimet majd egy másik cikkben írom meg, most térjünk vissza ide. Egyik békésnek induló napon a bejárattól kicsit jobbra a pedagógia folyóiratok előtt ácsorogtam, és kezembe vettem az 1900-as évek legelejének egyik Magyar Paedagógia folyóiratkötetét. A helyesírással, a fura címekkel, rangokkal és társadalmi intézménynevekkel egy kicsit küzdöttem, de ahogy elkezdtem a cikk mögé nézni, a tényleges tartalmat, a szándékot elemezni, azt éreztem, hogy rémesen mai. Leültem. Azt éreztem, hogy még a forradalmi célú cikkek, a szemléletformáló tanulmányok is éppolyanok, mintha ma írták volna őket. Persze nem mindegyik ilyen, de meglepően sok. A „monarchia” szót ki kell cserélni EU-ra, a pengőt, vagy koronát forintra, és kaptunk egy mai írást. Ha a nyelvezetet is változtatjuk, akkor meg tényleg úgy tűnik, mintha itt valami nagy átverés lenne a háttérben. Ez a cikk arról szól, hogy mi okozhatta ezt az érzést.

Azt találtam ki ott dühömben a Magyar Paedagógia 1902-es számával, és egy neveléstudományi PhD-vel a kezemben (ha a képzavart megbocsátják, ha nem), hogy a szakma meggyalázására egyszerűen elküldöm a Magyar Pedagógia (továbbiakban: MP) ma is létező irodájának (www.magyarpedagogia.hu) az egyik jóvágású százéves cikket reménykedve benne, hogy leközlik. Valószínűleg kis nyelvi pofozgatás után, némi fal irodalmi hivatkozás után, egy idősödő pedagógus álnevével ez ment is volna. Majd rá egy hónappal megírtam volna egy leleplező cikket. Azért nem tettem meg, mert alighanem a legtöbben félreértenék. Azt hinnék, hogy az újságot akarom lejáratni, és azt akarom kommunikálni, hogy a MP ócska. Sajnos sokkal-sokkal nagyobb a baj. Az a baj, hogy a MP jogosan közölné le. Az a baj, hogy a pedagógia egyszerűen nem haladt el messze ezek a cikkek mellett. Ugyanott toporgunk. Nem csak Magyarországon, hanem úgy tűnik világszerte.

Persze vannak olyanok, amik mellett már elhaladtunk, amiben pl arról értekeznek, hogy vajon érdemes-e az asszonyállatokat is írni és olvasni tanítani. De sajnos itt is van rossz hírem: a legnyomasztóbb, hogy nem a pedagógia haladt el ezek mellett, hanem a társadalom. És a pedagógia végülis csak tudomásul vette a tényeket. Nem az volt, hogy a pedagógusok nagy erőkkel elkezdtek valamit kutatni, megállapítottak valami forradalmian újat, majd szóltak a társadalomnak, hogy kár a nőket kihagyni a nevelésből, és a társadalom végülis beadta a derekát és engedett[1].

Szóval azok a nevelési szándékok, amiket egész neveléstudományi kutatói képzésem alatt valahogy sajátomnak, vagy hát legalábbis újnak éreztem, az valami olyan szándékok részhalmaza, ami évezredek óta talán itt kísért körülöttünk. Lehetséges magyarázat lenne, hogy rossz a neveléstörténet képzés, vagy a nagy sárga könyv nem ad jó képet, de talán ez sincs így.

Szerintem az olvasók jórésze (aki idáig nem tette le ezt a cikket) most nyilvánvaló érveket keres, amikre hivatkozva pár bekezdésen belül továbblapozhat rajtam. Kell legyen fejlődés a pedagógiában! – mondják ők. Gondolom, hogy az egyik ilyen adu-ász fejlődési etalon, a gyerekek verése, illetve a nem verése. Hiszen régen verték a gyerekeket a tanárok, ma már meg nem. Hát nem tudom, hogy ez mennyire igaz. Meg szoktam kérdezni diákjaimat, hogy tudják-e, hogy mióta tilos kis hazánkban a gyerekeket a tanárnak megütni, vagy diáktársat erre felbujtani. Általában 10-20-30 éveket szoktak a diákjaim tippelni. Merthogy ugye a szüleinket még, … hát verték az iskolákban. A helyes megoldás 140 év. Kiegyezés óta folyamatosan érvényben lévő törvényben van. Persze nem ez az egyetlen törvény, ami régóta érvényben van, de nem tartja be a társadalom (lásd pl.: ne lopj), de erről mégiscsak azt gondoljuk valamiért, hogy sikerül betartani. Vagy azt szoktuk gondolni, hogy most sikerült éppenpont. Engem még kisiskolás koromban vertek a tanárok egy elsőkerületi állami elitiskolában (egy iskola Budapest közepén és nem a határon). Nem csak engem, másokat is vertek. Nem csak egy tanár. Akkor hogy is van ez? Persze azóta biztos már senkit nem vernek, de könyörgöm ez húsz éve volt csak, a gyereket megütni akkor már 120 éve tilos volt. És a kedves olvasó húsz éve is továbblapozott volna?

Másik oldal is van. Nem csak csöpögős Mórában lehet arról olvasni, hogy vannak tanárok, akik sosem ütnének meg gyereket. És érdekes, hogy nem találtam viszont tanulmányt arról, ami az iskolai ütlegelés fajtáit segítene a tanárnak elsajátítani. Valószínűleg nagyon vastagon rakódik a visszatekintés homálya, elfedő, és kiemelő-képessége a múltra ahhoz, hogy bármit érdemlegesen most állítani lehessen. Talán ez mind csak mítosz. Talán engem sem vertek az iskolában, csak úgy emlékszem.

140 éve törvény, de mint szándék jóval korábbi. Locke 1600-as évek végén írja barátjának, hogy nincs értelme a gyereket megütni, mert rossz vért szül (Locke, 1771). Azt írja, hogy nemcsak, hogy fölösleges, hanem káros is. Tény, hogy a kétszáz évvel későbbi makarenkói pofontól ő sem zárkózik el. De vegyük észre azt is, hogy Makarenkót „gyerekek körében elért pedagógiai sikerei(ért) kötetek dicsőítették egészen az 1970-es évekig” (Hahner, 2005). Persze szeretjük azt mondani, hogy az a bizonyos 33 év csak egy rémálom volt, node ilyenfajta rémálomban van az országunk ha jól számolom az elmúlt 500 év kb 65%-ban. Vagyis nem lehet azt csak úgy félresöpörni azzal, hogy: „Áh! Ugyanmá! Hát senki sem gondolta az komolyan!”. De, azt bizony komolyan tetszett gondolni, mint ahogy ma is komolyan gondolunk mindent, amire az utókor esetleg majd megint valahogy másképp fog emlékezni.

Valószínűleg egyébként mindenen túl igaz lehet, hogy a tanári fizikai erőszak darabszámra csökkent, vagy legalábbis a trendvonal meredeksége negatív. De ezt, mint fejlődési etalon beállítani bántó túlzás.

Kőrösi (1902) cikke erre nagyon jó példa. Arról beszélt, – több mint száz éve – hogy miért teszünk úgy, mintha a verést már kiszorítottuk volna az iskolából, miért teszünk úgy, mintha csak a szüleinket verték volna az iskolában. Akkor (!) is azt hitték már, hogy ez egy megoldott probléma. A legvalószínűbb, hogy a gyerekek verése megmaradt mind a mai napig társadalmi szokásként. Sokan felhördülhetnek most, hogy ez nem igaz. Nagyon jó lenne azt érezni, hogy hát még itt-ott van egykét csökevény, ami megmaradt, de alapjaiban már nagy erőkkel kikopóban van a társadalmunkból a középkor eme része. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy nem azért mert ez az igazság, hanem azért, mert jó ezt hinni.

Azért részleteztem ennyire ezt a diákverős témát, mert Kőrösi (1902) cikke másért is érdekes. Csak azoknak akik bírják az absztrahációt: ez amit most írok, egy pedagógia cikk. Tehát ha tényleg nincs új a pedagógiában, akkor ez sem új. És nem is új valóban. Kőrösi cikkében számos vonatkozása ennek, amit most írok, megtalálható. Kicsit olyan ez az egész, mint az Ember tragédiája. Jönnek a jelenetek sorra, de valahogy mind mélyen ugyanazt mondják. Még nem sikerült annyira időn kívülre helyezkednem, hogy abszolút átlássam, hogy ez mennyire igaz, de talán sokkal jobban, mint szeretnénk.

Az én magyarázatom az egész jelenségre az, hogy a pedagógiai kutatások, forradalmak megadják a fejlődés élményét annak ténye nélkül. Ezt nem kell túl elvontan, túl tudományszociológiai alapon nézni, ez ennél sokkal egyszerűbb szintű állítás akar lenni. Kérem, hogy most pár mondat erejéig maradjunk azon az értelmezési síkon, ahonnan nézve például az orvostudomány fejlődik. Ha kezembe veszek egy orvosi cikket 1800-ból, akkor a „pióca” illetve „sárgaepe” szavakat hiába cserélem ki akármire, nem lesz mai cikk. Minden „agyvizenyő” szó helyett beírhatjuk akár, hogy keto-riboxi-monumeráz-Di-Hidrát enzim, az érvágást meg lecserélhetem aortokoronáriás bájpasszra, de értelmes cikket aligha kapok egy 1400-as évek végén megjelent csízió-szerű tanulmányból. Az orvostudományban az az érzésem, hogy mintha megindult volna egyfajta fejlődés valamikor az elmúlt száz évben, de visszatekintve az első párezer éven, eléggé semmit sem látunk. Képzeljük azt, hogy valaki 1700-ban nagy erőkkel hisz az orvostudomány akkori vívmányaiban, és mindenféle fejlődésről ír. Kiröhögjük így utólag csak szerényen, és nagyon sajnáljuk, hogy nem élhette meg azt a kort, amikor az orvostudomány befejezte a helybentopogást és valóban fejlődni kezdett. Optimista verzió az, hogy ha most a pedagógia fejlődéséről írok, akkor párszáz év múlva kiröhögnek. Mert az azt jelenti, hogy elindul a nagy fejlődés. Térjünk vissza a való világba most, ahol a tudományok fejlődése nem olyan egyszerű kérdés. Na itt már végképp nem merek semmit sem mondani.

Ahol én nem merek mondani semmit, ott beszéljenek a számok. Kutassunk! Azt lenne jó megvizsgálni, hogy vajon igaz-e az, hogy a pedagógia helyben topog. A konceptualizálás még valahogy csak-csak menne, de miután ezredszerre is belebotlottam az operacionalizálásba, nem nagyon tudom, hogyan léphetnék előre. Ha valakinek van ötlete, az szóljon. Nem felel meg a hipotézisnek ugyan, de érdekesnek tűnt egy olyan vak-vizsgálat, amiben azt próbáljuk vizsgálni, hogy vajon egy pedagógiai témájú tanulmányhoz rendelhető-e évszám. Vajon érezzük-e belül, hogy mikor tartott a pedagógiatörténet ott, ahol az a bekezdés megszülethetett?

Nekiálltunk egy mini kvantitatív kutatásnak. n=42 mintával töltettünk ki egy kis kérdőívet (mellékletben), amiben a hiányzó évszámokat kellett végzős, tanárszakos diákjainknak[2] megtippelni. Tíz rövid bekezdést emeltünk ki. Amiben nem szerepelnek olyasmi szavak, hogy: számítógép, monarchia, király, EU, Klébersberg, Rákosi, kompetencia, tusa, kard, stb.. Egyébként meglepően nehéz volt olyanokat találni, amiknek nem ismerhető fel egyetlen mondatából akár a kor szelleme. A 80-as évek automatizálási őrülete, a 60-as évek mozgalmi szele, a háború, a háború előtti időszak, a világválság mind-mind egészen jól olvasható nyomot hagynak a pedagógusok írásain, fogalmi eszköztárán. Ezért is csaptuk be a kitöltőket azzal, hogy azt állítottuk, hogy véletlenszerűen néhány bekezdés stílusát átírtuk újabbra, vagy régebbire. Amit egyébként nem tettünk meg, de ezzel akartuk elérni, hogy ne nyelvezet, hanem pedagógiai tartalom alapján tippeljék meg a cikk keletkezési évét. Valószínűleg volt némi rosszindulat is bennünk, mert igyekezhettünk inkább mai hangulatú régi bekezdéseket, és inkább avítt új cikkeket keresni[3]. Öt mai cikkrészletet kerestünk, és öt korábbit az elmúlt száz évből. Igyekeztünk nem semmitmondóakat választani. Hogy ez mennyire sikerült, ki-ki döntse el maga a részletek alapján.

A 42 emberen, a következőket állapíthatjuk meg:

36 listwise valid kitöltő, átlagosan 41 kérdésre válaszolt.

Átlagosan 17 évvel korábbinak gondolták a cikkeket. (Ez nem jelent sokat, mert lehet, hogy volt prekoncepciójuk arról, hogy a cikkek milyen eloszlásban vannak időben.)

Átlagosan 54 évet tévedtek a cikkeknél 87 év szórással. (Ez már viszont többet is mond. Volt persze egykét sokszáz évvel félrecsúszott tipp, ami kicsit meghúzta a statisztikákat, de a szóráson kívüliek elhagyásával végzett elemzés sem mond nagyon mást. Tény, hogy elég nagy a szórás. Ezt egyébként okozhatná a teszt alacsony validitása, vagyis hogy tippelgettek csak. Valójában azonban nem úgy tűnt, mintha félvállról vennék.)

Sajnos az 54 éves átlagos tévedés még mindig nem mond semmit hiszen, amennyiben mondjuk az orvostudományban ez öt év lenne, akkor sem lehet annál erősebbet állítani, tökéletes szakértők esetében sem, hogy a fejlődés üteme legalábbis lassabb. A helyben topogást ez nem magyarázza. Az már érdekes lenne, hogy a tévedés mikor milyen irányú, de azt valószínűleg a kérdőív összeállítóinak rosszakarata okozza, hogy döbbenetesen erős, és negatív a korreláció (-0,8) a tévedés előjeles nagysága és az évszám között. Egyébként elég nehezen tudna pozitív lenni, hiszen mai cikkekhez senki sem tippelne 2300-as évet.

Szóval összességében a kérdőív csak annyit bizonyít, hogy a végzős tanárszakos hallgatók rendkívül nagy szórással tudják csak megbecsülni azt, hogy mikori egy pedagógiai gondolat, ami nem különösen érdekes eredmény, hiszen az ónodi országgyűlést sem tudnák alighanem jobb pontossággal megtippelni.

Azért annyit talán mondhatunk, hogy nem annyira egyértelmű a pedagógia fejlődésének íve (továbbiakban: PFÍ), ha van ilyen, hogy ezen az íven tanárjelöltek el tudjanak helyezni pedagógiai gondolatokat. Ezt továbbvíve esetleg még arra kapathatjuk magunkat, hogy kifejezzük kétkedésünket abban, hogy vajon saját gondolataikat, reformtörekvéseiket, céljaikat, szándékaikat, pedagógiai fogalmaikat képesek-e napjaink tanárai a PFÍ-n elhelyezni. És itt egy kis kétkedés az már komoly eredmény. Szinte talán fontos is.

Remélem még beszélünk erről a témáról. Addig mindenkinek ajánlom, hogy csapjon fel nagyon-rettenetesen-de-szörnyen elavult tanulmányokat a pedagógia történetéből, és hámozza le a korszellemet és nézze meg jó alaposan, hogy mit talál. Fura élmény. 

Irodalom.

Locke, John. 1771. A gyermekek neveléséről.

Kőrösi Sándor. 1902. Iskolai fegyelmezésünk. In: Magyar Paedagógia

Hahner Péter. 2005. A rabszolgamunka szépségeiről. In: Élet és tudomány. 2005/16