Hű, de irigyellek a munkádért! Egyre erősebba vágyam, hogy tanárjelölteket/tanárokat tanítsak. Most már rengeteg dolgot tudnék nekik mondani.
Viszont az tény, hogy a kérdéseid egy részére csak mostanában (18 év tanítás után) tudnék válaszolni.

Felfoghatnánk szolgáltatásnak is. Olyan tevékenységnek, amelyre a társadalomnak szüksége van, és amelyért fizetést ad azoknak, akik azt megteszik. Csakhogy akkor át kellene gondolnunk, mire is van szüksége a társadalomnak.
Arra mindenképpen, hogy az „iskola” vigyázzon a gyerekekre, amíg a szülők dolgoznak. Talán bizonyos ismeretek közvetítésére is, esetleg bizonyos képességek kialakítását sem vennék rossznéven. Melyeket? Azután pedig: melyek a \"szükséges\" ismeretek? Ki határozza meg?
Úgy látom, ez a probléma gyökere. Egymással összeegyeztethetetlen dolgokat várunk az iskolától. Tanítson meg mindent, azt is, amit a gyermek nem szeretne megtanulni, mert nehéz neki, mert nem élvezi, s az sajnos nem igaz, hogy mindent élvezetessé lehet tenni mindenki számára. Ez az érettségi és a felvételi által elvárt eredmény, a régi, hagyományos értelemben vett „tudás”, azaz egy méretes ismerethalmaz, lehetőleg az összefüggések világos átlátásával egyetemben. Fejlesszen még az iskola készségeket is – ez a „mai világ” elvárása, ahol inkább az információ hatékony kezelésének művészete, mint annak felhalmozása a cél. És mindezt tegye kis óraszámban, mert a gyerekre eső terhelés már így is túlságosan nagy. Ott látom az ellentmondást, hogy mindezt ennyi idő alatt nem lehet megvalósítani.
Ezeknek az elvárásoknak szeretne a tanár megfelelni, de nem sikerül neki, mert (és itt visszatértünk az ismeretanyag mennyiségének problémájához) a gyermek feje nem tud ennyi mindent befogadni, meg aztán nincs is mindenre szüksége, s a számára lényegtelen információt, hiába tömködte szegény magába nagy igyekezettel, bravúros gyorsasággal veti ki magából az emlékezete. S azért sem sikerül még, mert a készségfejlesztés időigényes, s ezt az időt csakis az információmennyiség csökkentésével lehet megtakarítani (és itt visszatértünk az idő problémájához).
Ebből következik, hogy a tanár folyamatosan azzal szembesül, hogy valamit „rosszul csinál”, miközben minden erejéből „jól akarja csinálni”. Vegyük ehhez még hozzá azt is, hogy e szakma társadalmi elismertsége nagyon alacsony, ami ezzel egyenesen arányos fizetést is jelent. Mitől lenne magasan motivált valaki, aki kevés pénzt, kevés segítséget és sok kritikát kap? Az egyetlen motiváló erő a saját tárgyának szeretete lehet, vagyis a tanár olyan valaki, aki a legjobb tudása szerint értéket közvetít – szerelemből. Miközben körülötte mindenki más pénzért dolgozik, s ő még azt is megkapja a tetejében, hogy hallgasson, mert a kontraszelekció miatt van ott, ahol van: ha értékesebb munkaerő lenne, már jobb helyet talált volna magának.
A megoldás a tanári pálya elismertségének radikális emelése – előre, „grátisz”. Utána következzen az elvárások pontos meghatározása – olyan emberek által, akik maguk is tanítanak, s nem préselnek be 200 órára való információt (elvárásként) egy 40 órás keretbe. És végül jöjjön egy komoly és pontos elszámoltatás: mi téged kiképeztünk valamilyen tevékenység elvégzésére, megmondtuk, mit várunk tőled, te beleegyeztél, hát lássuk, meg tudtad-e csinálni, amire leszerződtél. Így képzelem.

kösz Andi, huh, igen, azt hiszem valami ilyesmi. a mind-map technika jutott eszembe. lehet, hogy azt kéne. végre szétbontani darabokra az összes gondolatot, fává, körmentes fává fűzni, kicimkézni, beszínezni, vastagozni, és vékonyozni, és akkor átlátnám már végre ezt a sok kusza okot, okozatot, visszacsatolt dolgot. nem tudom. talán az sem segítene.

Jó, amit Andi írt, én is ilyen gondolatok mentén indultam el, de én a szervezeti keretek felé kanyarodtam, mert az az én monomániám. A következőre jutottam.

Az oktatási intézmények felé két elvárást támasztunk. Az egyik az, hogy a tanulók tudjanak benne minél jobban tanulni, a másik pedig az, hogy a tanulók sajátítsanak el bizonyos ismereteket. Az első a tanulók érdeke, illetve azoké, akik velük érdekközösséget vállalnak (pl szüleik). A második a társadalom érdeke. Csak azokat engedi be maga közé, akik be tudnak illeszkedni. (Tudnak késsel-villával enni, meg tudják különböztetni a királyságot a demokráciától, megértik a gázszámla számszaki összefüggéseit, stb.)

Jelenleg ennek a két elvárásnak ugyanazok a szervezetek, és ezeken belül ugyanazok az emberek felelnek meg. Ez azért érdekes, mert a két elvárás teljesítéséhez különböző utak vezetnek. A tanuló akkor fog a legjobban fejlődni, ha ezt a motivációinak, képességeinek függvényében teheti. Ahhoz, hogy valaki magasan motivált legyen, többek között kell az, hogy azzal foglalkozhasson, ami őt érdekli. Ahhoz viszont, hogy a társadalmi beilleszkedési minimumot elsajátítsa valaki az kell, hogy ezek előre meg legyenek határozva, és mindenre apró részletre sor kerüljön.

A tanár tehát egyszer a tanuló kedvében akar járni és annak ad terepet, ami őt érdekli és úgy, ahogyan az őt érdekli (pl "játékosan"), máskor pedig számon kéri a meghatározott fejlődési ütemet (tud-e már gyököt vonni, ismeri-e az aradi vértanúkat, el tudja-e mondani Illyés egy mondatát).

Egyrészt nehéz megfelelni kétféle elvárásnak, másrészt szinte lehetetlen számonkérni az eredményt. Ha az egyiket kérem számon, akkor joggal hivatkozik arra, hogy a másikra törekedett, ha meg a másikat, akkor arra, hogy az egyikre. A megoldás csupán a funkciók szétválasztása lehet. Olyan szétválasztás, mint a politikában a hatalmi ágak szétválasztása. Valamikor el se tudták képzelni, hogy ne az tartassa be a törvényeket, aki meghozta őket, ma viszont ez a természetes. Az oktatásban is el kell jöjjön az a pillanat, amikor nem az méri a tudásszintet, aki növelni hivatott azt. És nemcsak személyében nem, de szervezetileg se.
Legyen iskola, mely oktat. A célja az, hogy a tanulók szellemi képességei jobbak legyenek (okosabb, ügyesebb, tájékozottabb, kreatívabb legyen). És legyen vizsgaközpont, mely eldönti, hogy egy adott ember mire alkalmas. Alkalmas-e a társadalomba való integrációra? Milyen szinten alkalmas? Alap, közép, felső?

Az így megvalósuló iskolában a tanárok támogatóak, partnerek, példamutatóak, méltányosak és kíváncsiak. A vizsgaközpont dolgozói pedig szigorúak, következetesek, kérlelhetetlenek, megvesztegethetetlenek.

Ebből az is következik, hogy az iskolák innentől kezdve a szabadpiac elvei szerint üzemelhetnek. A jók fennmaradnak, a rosszak csődbe mennek. Hiszen van mérce, amin le lehet őket mérni, és ez a mérce a vizsgákon a tnaulók által elért eredmény. A tanárok annyit keresnek, amennyit megérdemelnek. A jó tanárok sokat, a rosszak meg épphogy csak valamennyit.

A vizsgaközpont viszont központi irányítású lenne, köztisztviselőkkel, fix bértáblával. Éppolyan, mint egy bíróság mondjuk.

Ez az én szép új világom.

no kezdjük azzal, hogy a rossz tanár ne kevés pénzt kapjon, hanem semennyit. egy olyan orvos, aki véletlenül perforálja az álapcsom ahelyett, hogy betömne egy lukat, annak nem ippegpont egy picit fizetek, hanem semmit.
a másik, a funkciók szétválasztása. sok ország próbálkozik ezzel, ilyen például Anglia, ahol egészen pontosak legyünk éppen így zajlik per pillanat a középiskola. vizsgaközponttal (gcmc), iskolákkal, akik felkészítenek.
A baj szerintem nem ott van, hogy a tanár nem tud a kettős szerepnek megfelelni, hanem ott, hogy nem is igazán kettős szerep van, hanem hármas, négyes. a tanár a fentieken kívül még egyszerre pszichológus, nevelő és néha picit még gondviselő is. ottnehezedik el a feladat, amikor azt nem tudjuk eldönteni, hogy most mi tenne jót a gyereknek. meg ott, hogymost akkor kihez képest is osztályozunk. mert az még mindig nincs eldöntve. és mellesleg az, ami miatt most annyit küzdünk, hogy végre tényleg személyre szabott legyen a gyerek bizonyítványa (szöveges és érthető), az silányul így. vagyis amint sikerül ezeket szétválasztani, azonnal elveszik a tanárnak az a nagyszerű lehetősége, hogy az értékelésen keresztül segítsen. persze sok tanártól én is elvettem volna már rég az értékelés lehetőségét.
esetleg azt el tudnám képzelni, hogy ha akarom, akkor jelentkezhessem állami vizsgára, és javísák ki a jegyemet, ha a tanárom szemét volt velem.
ez nem egy szépen összeszedett komment volt a részemről.

Az, aki nem kap pénzt a tanításért, az nem tanár. Mert kirúgták.

A többi funkció nem mond egymásnak ellent, egymás mellett létezhetnek, legföljebb ki az egyikben jobb, ki a másikban. Aki jobb a pszichológiában, az azzal tudja segíteni a gyerek fejlődését, hogy segít megszüntetni a lelki fékjeit, önbizalmat ad, stb. Az aki jobb a szaktárgyában, az meg a tárgy szépségével tudja inspirálni a tanulókat.

A tanárok folyamatosan kísérletezhetnek, hogy mi jobb a gyereknek. Ha akarnak, akkor osztályozással serkentenek, ha meg akarnak, akkor veréssel :-)
Ahhoz, hogy az egyes módszerek előnye tényleg érvényesüljön, nyilván módszertani szempontból a tanároknak valamiképp tömörülniük kell, mondjuk ún. iskolákba.

A vizsgáztatónak meg megvan az a szabadsága, hogy magasról tojik az oktatási módszerekre, nem érdekli, hogy ki kapott a dolgozataira százalékot és ki színes mosolygó macifejeket, őt csak az érdekli, hogy megalázó, stresszes körülmények között képes-e a tanuló kapásból megválaszolni azt a kérdést, hogy hánytól hányig volt érvényben a Magna Charta.

nohát ez az, hogy akkor mi is az értékelési kritérium. lehet, hogy én nem tartom sokra, sőt lehet, hogy nem tartom értéknek sem azt, hogy valaki nem köp le valakit csak azért mert megalázó helyzetbe hozza. lehet, hogy kéne akkor sok különféle értékelési rendszer, sok vizsgaközont, amik persze akár iskolákhoz is tartozhat, vagy iskolák egy csoportjához, és akkor olyanunk már van, érettséginek hívják. és persze egy végbéltükrözés néha kötelező, de nekem nem tudja senki sem elmagyarázni, hogy miért kellene nekem a gyerekemet 3 éves korától, vagy 6 vagy 18, vagy 52, vagy akármennyi ennek rendszeresen kitenni. akkor meg ott vagyunk, hogy inkább az iskola legyen alkalmas megnézni, hogy mit is tud a gyerek.
épp azon igyekszünk a felvételiknél, hogy ne random menstruálás, betegésg közben kelljen összemérni az embereket, hanem hosszú évek alatt nyújtott teljesítményt vizsgáljunk. ennek is ellene van ez.
a szülő így nem tudja a gyerekét elvinni magántanárhoz, ha baj van, mert először akkor tudja ezt meg, amikor megbukott. évközben csak annyit tud, hogy a tanár szerint hogyan halad. az nem biztos, hogy elég pontos. lehet, hogy a gyerek jól halad, de nem tanulja a stresszt, amit egy ilyen vizsga jelent. nagyon sok dologgal van bajom ebben a rendszerben. egyébként ha valaki ilyen iskolára vágyik, akkor rajta, kell egy ilyet csinálni. szétválasztott iskola lesz a neve, és lesz egy meghí@ott vizsgabizottság, és az nézi, hogy a gyerek hogy halad. a tanár meg csak tanít.

egyébként most jövök rá, hogy ez egy külön téma. lehet, hogy érdemes lenne rászánni egy spotot. ha akarsz, szívesen adok rá jogot.

Érdekes ez, mert régen nem volt gond tanítani, számonkérni, mégis ember lett a legtöbb diákból, nem nyavalyogtak mindenen.
Nem a diákjogok ellen beszélek, csak igazi pedagógussal szemben nem kellenek diákjogok. Tanárnak lenni elég összetett dolog, amibe szerintem igenis belefér mind a tanítás (bármilyen módszerrel, mert jó tanár bárhogy jó tanár marad), mind a számonkérés, értékelés. Sőt, ezeket mesterségesen szétválasztani eleve hülyeség, már bocsánat, mert amúgy is értékelünk, a gyerek meg igényli a visszajelzést. Mindegy, hogy szöveggel vagy számmal, csillaggal vagy boszorkával vagy kiskutyafülével, csak legyen egyértelmű, áttekinthető, korrekt és igazságos. A jó tanár egyébként mindig kicsit pszichológus is. Akiből hiányzik az empátia, nem való a katedrára. Na és még egy rakás képesség kell ahhoz, hogy valaki jó tanár legyen, ez vagy megvan valakiben, vagy nincs, de kialakulhat. Ha nem is törekszik arra a tanár, hogy fejlessze ezeket a képességeit, akkor van baj, akkor menjen máshova, pl. BKV-ellenőrnek. Engem soha nem érdekelt sem az anyagi, sem az erkölcsi elismerés. Nem azért lettem tanár, mert nem lehettem volna más, hanem mert ezt szerettem volna csinálni, amióta az eszemet tudom. lehet, hogy már kiskoromban se voltam normális? :))

Egyébként ez most úgy hangzik, mintha meg lennék győződve róla, hogy én milyen szuper tanár vagyok, pedig nem. Valójában szeretek tanítani, de nem hiszem, hogy én lennék az év tanára. Van viszont olyan kollegám, akinek simán megszavaznám. :))

Az elismerés kérdése ennél összetettebb. Azt hiszem, az iskola csak akkor tud igazán hatékony lenni (még az oktatásban is, nem beszélve a nevelésről), ha nem "megy szembe" a családdal, ha otthonról támogatják a törekvéseit. Ehhez pedig az kell, hogy a tanárnak tekintélye legyen. (Az más kérdés, hogy méltónak is kellene lennie erre a tekintélyre.) Ha viszont a társadalomban olyan kép alakul ki a tanárról, mint egy "lúzerről", aki aztán a frusztrációját a gyereken vezeti le, akkor nem beszélhetünk egymást támogató törekvésekről. Manapság pedig, ezt valljuk be, gyakran hallani olyat (én szülőként is hallottam ilyet szülőtársaktól), hogy az oktatás az egyetlen szféra, ahol ilyen tehetségtelen emberek egyáltalán ellébecolhatnak még. Felmerül a kérdés: honnan jönnek ezek a sztereotípiák, ha nem a sokat emlegetett "pedagógusellenes közhangulatból"? Egy hozzánk közeli utca családi házának kapuján a fém névtábla évtizedekig hirdette, hogy a lakó "középiskolai tanár". Vajon ma hányan tennék ki ez a táblát büszkén a kapujukra?

Igen, hallani ilyeneket, de érdekes, amikor elmondom, hogy tanár vagyok, mindjárt másképp beszélnek az emberek. És van, akinek a hangjában, tekintetében igenis van tisztelet is. Megjátszott volna a tisztelet?

Én kitenném! Büszkén! Az a baj a tisztelettel, hogy nem lehet megtanulni a megszerzését: ha igazi pedagógus személyiség vagy, akkor megkapod, ha ezen a pályán dolgozó "valaki", akkor nem. Ennyire egyszerű! :)

Nem tudom... Ahogy elfogadjuk, hogy a villanyszerelés egy szakma, és ahhoz egy villanyszerelő ért, mert azt tanulta (ettől persze ő lehet jó vagy rossz villanyszerelő), úgy nem hiszem, hogy a tanári szakmának lenne egy ilyen - pusztán "szakmaságából" adódó - becsülete. Igaz az a mondás, hogy manapság két dologhoz ért mindenki kis hazánkban, az egyik a politika, a másik a nevelés. :)

Andi a focit kihagyta a felsorolásból.

Sajnos ahogyan jobb a királyság a demokráciánál, ugyanúgy jobb a jó pedagógus diákjogok nélkül. csakhát sajnos az élet olyan amilyen. mégsem jobb. ahogy churchill mondta. Ez persze kellemetlen. a szakma elismertsége szerintem nem a pedagógusok belső ügye sajnos. az politikai kérdés. de ezen a blogon nem politizálok. kérlek ti se tegyétek. viszont a nagy elismeréstelenségen azért én változásokat látok. főképp vidéken. de lehet, hogy ehhez kéne kitegyek egy postot, hogy oda csoportosuljanak ezek a gondolatok. meglátom.

Ami a számonkérést illeti:
nem lehet többféle vizsgaközpont. Pont ez a lényeg. Azt, hogy mit kell számonkérni, a társadalom diktálja. Tehát központilag szabályozott. Az alapszintű vizsga meg kellene egyezzen a külföldiek számára kitalált állampolgári vizsgával. Ez nem más mint belépő az élethez. A középfokú meg persze maga az érettségi.
Az más kérdés, hogy nem értünk egyet azzal, amit a társadalom elvár, de ez a mi kis magánügyünk. A társadalmat nem fogjuk ma megváltoztatni.
De ha külön van választva a tanítás a számonkéréstől, akkor az iskolák sokkal szabadabbá válnak.
Most ugyanis egy csomó minden össze van mosva. Ahhoz, hogy megkapd az érettségit, nem elég leérettségizni. Nem mehetsz be az utcáról, hogy jónapot, itt lehet-e vizsgázni. Hanem el kell végezni valami sulit. Dettó ez a helyzet az újabb diplomás képzésekkel. Ki kell fizetnem hat félévnyi képzést és várnom kell három évet egy papírra, még akkor is, ha mindent tudok a témáról. Miért, mert nincsenek jól kitalálva a vizsgakövetelmények, és ehelyett feltételezzük, hogy ha valaki bent ül egy órán, akkor ragad is rá valami. Ez az állampolgárok felesleges csuklóztatása.

Ami az elismertséget illeti. Szerintem alapvetően megvan az az elismertség, amit a villanyszerelő is megkap. Aki fújol a tanárokra, az fújol a buszvezetőkre meg a futballbírókra is (szemüveget neki). Ha bárki panaszkodik, hogy a tanárok nem elég színvonalasan oktatnak, attól meg lehet kérdezni: "és ön mennyivel több pénzt szánna arra, hogy színvonalas legyen az oktatás? miért nem járatja magániskolába a gyerekét? annyira mégse fontos, hogy a tanárok jók legyenek?".
Ugyebár fikázni könnyű. Meg panaszkodni.

nem tudom, hogy miért mondod, hogy van valami társadalmi általánosan elfogadott belépő az élethez. épp ez az, hogy nincs. vagyis minden iskolában más. és ez szerintem rendjén van. pont azért nem akarom, hogy egységes legyen, mert a társadalmat nem lehet megváltoztatni.
szereintem nem szabadabbá válnak, hanem kötöttebbé. látsd pl matektanításról írtakat az elte.blog.hu-n a előadás gyakorlat vitához.

Azért gondolom, h van társadalmi belépő, mert rendszeresen előfordulnak a mindennapi beszédben ezek a fordulatok, hogy "nyolc osztályt végzett", "érettségizett", "diplomás", "dr". Ezek nagyon fontos pontok egy lineáris skálán, ami alapján az emberek egymást besorolják. Ezért fontos, hogy ezek mindig, mindenkinek ugyanazt jelentsék. Ne kelljen hozzátenni, hogy, "kijárta a nyolcat, igaz a waldorfban", vagy "diplomás, igaz a gábor dénesen végzett".

de, épp ez a lényeg, hogy tegye hozzá. pl a diplomáshoz hozzá tesszük, hogy itt vagy ott, vagy azt, hogy ebből vagy abból. egészen más darabokból áll, de mégis az egész együtt diplomát jelent. vagyis a diplomáknak a legnagyobb közös halmaza az index kitöltésének képessége, de szó sincs róla, hogy ezt jelentené a diploma. minden egyetem, minden szak döntse el, hogy mit ad, mit kér egy diplomáért. és az jelenti azt, hogy diploma. miért pont az érettségivel volna ez másképpen?
mellesleg azzal sincs másképp, mert van sportosztály, konzi, drámatagozat, és még waldorf érettségi is. és ezek korántsem lineáris skálán vannak, hanem szanaszét a kitudjahánydimenziós térben.