volt egy tanítványom aki virágkötő lett. én a virágkötést nem tartottam sokra egészen addig, amíg az anyjával nem találkoztam, aki szintén virágkötő volt. kirándultam is vele. megáll egy akármilyen réten, kézbevesz egy marék akármilyen vadvirágot, és olyan csokrot köt belőle, hogy sírni lehet tőle, vagy visszatarthatatlan eufória önt el, vagy akármi. egyszerűen ki tudja magát, az érzéseit, a gondolatait fejezni csokrokkal. amikor rendel tőle valaki egy csokrot, akkor meg mindig csinál valami ippeg elfogadhatót de tök sablonosat. hosszú évek kitartó pedagógiai munkája volt, mire rá tudtam venni, hogy nekem csináljon olyan csokrokat, mint ha magának csinálná.

ilyenkor mindig szégyenérzete van, és végeláthatatlanul szabadkozik, hogy hát ez így nem az igazi, és nagyon sajnálja, hogy ilyen lett, pénzt is csak nagyon nehezen hajlandó ilyenért elfogadni stb... akinek aztán viszem a csokrot, az meg ha egy kicsit is érzékenyebb az átlagnál, akkor vigasztalhatatlanul könnyezik, vagy fékezhetetlenül a nyakamba ugrik, vagy akármi, és évek múlva is pontosan emlékszik a csokor minden apró részletére. ezek olyan csokrok, amiket ülve nézni kell. jobb mint egy esti film. no ilyen ez a virágkötő nő.

a legbosszantóbb az egészben, hogy hiába küzdök ugyanazzal a marék virággal ugyanazon a réten, egyszerűen nem bírok még hasonlót sem csinálni, neki meg pár mozdulat az egész, ha épp nincs alkotói válságban.

amikor végezte a virágkötő szakiskolát, akkor már rég tudott virágot kötni, csak valamiért kellett neki a papír. végigbukdácsolta a sulit. azt mondták neki, hogy rendezetlenek a csokrai, igénytelenek stb. ippeg meg lett a papírja, de azóta nem tud úgy boldogan virágot kötni, mint előtte. a gátlásai onnan vannak.

más:

gyerekkoromban a konyha elég nagy részben a gyerekeké volt. a három fiú közül leginkább az enyém. sok éven keresztül főztem sok emberre. nagyanyám volt otthon, de ő olyan családból származott, ahol nem tanult meg főzni. amikor az ötvenes évek nem szépen alakult nekik, akkor hirtelen tolmácsnak ment el, és akkor sem tanult meg főzni. akkor már anyám vette át az otthoni konyhát gyerekként. valahogy nálunk is így alakult, csakhát más történelmi háttérben. akkor persze nehéz volt ez nekem, de nem bántam meg. kicsit későb megtanultam, hogy a nők "lelkéhez" a legrövidebb út a gyomrukon keresztül vezet. bér ezt férfiakra szokták mondani, de szerintem egyáltalán nem igaz. inkább fordítva. összekeverik az okot az okkozattal. egy nő akkor kezd jól főzni egy pasinak, ha már akar tőle valamit, és hát akkor persze, hogy a pasi is akar valamit. viszont egy nőt tényleg meg lehet igézni egy tányérral, amin olyan ízek vannak, amikről még sosem hallott. szerencsére kulinárisan annyira tapasztalatlan ebben az országban a döntő többség, és annyira ki van éhezve a jóra (amiről nem tudnak), hogy egy tányér igényes étellel már ágyba lehet vinni majdnem mindenkit.

egyébként nekem is szörnyen intim dolog a főzés. azt talán megbocsátaná a feleségem, ha valakivel eltöltenék pár éjszakát, de hogy valakinek főzzek tiszta szívemből, utolsó idegszálammal is ráhangolódva annak a valakinek az ízlelőbimbóira, azt alighanem nehezebben tudná elviselni. de ez most nem fontos. a lényeg, hogy egy ideje nem találok olyan munkát, amilyet szeretnék, és eldöntöttem, hogy addig egy kicsit továbbképzem magam kulinárisan. van budapesten 6-7 olyan séf, akik tényleg nagyon tudnak főzni. ebből kettő michelin csillagos, ők most jöttek be az országba, és én nem beszélem a nyelvüket.

tegnap bátyámmal, aki jobbára gourmand, kiválasztottunk budapest három legjobb konyhájú éttermét. elmentem ma mindháromba, hogy közöljem: a séf mellett szívesen tevékenykednék. és ha hagynak tanulni nem túl jelentős pénzt kérnék. egyikben nem volt ott a főnök, a másikban kedvesen elutasítottak, a harmadik, ami egyébként sorrendben az első és egyben legszimpatikusabb volt, ott a következő párbeszéd zajlott:

- jónapot, a főnököt keresem. illetve pontosabban munkát keresek. - fél percet várnom kellett, míg megjött a főnök (az egyik asztalnál beszlgetett), séfegyenruhában volt és szimpatikus volt
- jó napot, miben segíthetek?
- munkát keresek
- milyen munkát?
- szeretnék nagyon profi szakács mellett lenni...
kicsit gyanakvóan kérdezi:
- ön egy másik étteremben séf?
- nem, semmilyen étteremben nem dolgoztam még
- van valamilyen élelmiszeripari végzettsége?
- abszolút semmilyen
- szakács végzettsége? - kicsit feszültnek látszik, ideges a szeme
- az sincs
- (megkönnyebbülten sóhajt) ezt örömmel hallom, akkor folytathatjuk a beszélgetést

pár percen belül kiderül, hogy elküldött volna, ha volna szakács végzettségem. nem szereti ez a séf olyanokra vesztegetni az idejét, akiket már teljesen elrontottak az állami szakácsképzőben. kedden reggel kezdek mellette dolgozni, leselkedni.

nem tudom érthető-e tisztán: annyira rossz szerinte a szakácsképzés magyarországon, hogy maga a tény, hogy valaki oda járt egy ideig, az elegendő ok arra, hogy menthetetlennek nyilvánítsa, és ne vesztegesse az idejét rá. amennyire látom, a virágkötészet oktatása sem lehet sokkal jobb bőrben.

mi van kis hazánkban az oktatással? ahova tenyerelek, mindenütt csak a szar?